https://data.hu/get/10865791/Zold_Konyv.rar
Az elmúlt évtizedekben a magyar olvasó csak igen keveset hallhatott Líbiáról, egészen a mostani felkelésig. - Ez egyáltalán nem is lenne furcsállandó, mert bár Líbia nagy ország, de köszönhetően annak, hogy szinte teljesen lakatlan, akár csendes, vidékies pusztaságként is tengethette volna történelmét. De ez nem így történt, ugyanis Muammar al-Kaddáfi vezetésével ez a nép egy szédítő, példaértékű történelmi száguldásba kezdett.
Líbia Kaddáfi alatt jelentéktelen, küszöbrágóan szegény országból az egyik legbefolyásosabb arab állammá, egyszersmind a világ egyik legfejlettebb országává lett. Ennek történetét szeretném megosztani a kedves olvasóval.
Líbia számokban:
Líbia területe: 1.759 ezer km2
Líbia lakossága 1960-ban: 1,5 millió fő
Líbia lakossága 2000-ben: 5,5 millió fő
Sivatagok, félsivatagok területaránya: 85-90%
Városi lakosság létszámaránya: 80-85%
A független Líbia születése
Ma már meglepő lehet, de Líbia függetlenedésének megállítása nem is múlott olyan sokon. Olaszország a II. világháború után kampányt indított nemzetközi ellenőrzés alá vett területei, legfőképp Líbia (vagy ahogy ők hívták: „a negyedik olasz tengerpart”) visszavételéért. Ennek során hivatkozhattak az akkor még ott élő 200 ezer olaszra, kik a gyéren lakott terület lakosságának kb. 20-30%-át tették ki. Nem sokon múlott, de az ENSZ döntése végül nem az olaszoknak kedvezett: az országot három befolyási övezetre osztó Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kötelezte magát az ország egyesítésére, független kormányzat létrehozására. 1951-ben létre is jött a „független” Líbia, amely azonban a tényleges függetlenségtől még igen távol állt, hisz kormányzatát az egykori megszállók kreálták össze.
Az új államalakulat, a Líbiai Egyesült Királyság uralkodója I. Idrisz lett, aki addig, mint meghatározó vallási vezető töltött be fontos szerepet, a szenussziak emírjeként. (A szenussziakról annyit kell tudni, hogy a líbiai lakosság kb. 1/3-át teszik ki és egy meglehetősen szektás iszlám irányzat, mely leginkább a szaudi vahabitákra (azaz az ottani hivatalos irányzatra) emlékeztet. (Azaz kötelezőnek tartják a csador viselését, hisznek a vallási törvénykezésben – a saríaban, élve-eltemetésestől, mindenestől.)
I. Idrisz, mint az előbbiekből kitűnik eleve a nép csak egy kisebb részét képviselte, s ez az olaszok és a zsidók távozása után (amely a többségi szunnita arabok unszolására nemsoká megtörtént) a sokszínűségében megszűnt ország számára egyre terhesebb lett a személye. - Ez a nagyhatalmaknak éppen a kezükre játszott, hisz a gyenge, hazai támogatás nélküli király csak rájuk támaszkodhatott, amiért cserébe viszont adnia is kellett valamit. Adott is. 1953-ban Britanniával, majd 1954-ban az USA-val is szerződést írt alá, mellyel az ország nemrég felfedezett olajkincseinek minden kitermelési jogát átruházta a két angolszász állam olajvállalataira, továbbá katonai bázisokat adott számukra, engedélyezve haderejük szabadon történő líbiai katonai berendezkedését. Azaz lemondott állama olajjövedelmeiről a bérleti díjakért cserében, melyeket viszont szintén nem a népre, hanem (ahogy az már lenni szokott) saját klikkjének kényeztetésére költött el. Volt ám keleti kényelem!
Az 1968-as forradalmi-hullám azonban elérte Líbiát is. Mint az lenni szokott a forradalmi hullámokkal, ez sem egy általános, egyetemes ideológia mentén folyt, mely bombaként lángra lobbantaná a világát, hanem különböző helyi okokból következően, ideológiailag széttagoltan, úgy terjedve ahogy a szél teszi, mely felszítja a tüzet, ott ahol van hozzá parázs. Azaz az évszámtól függetlenül az egyes országok forradalmai mindig saját, belső okaikból, s nem pedig külföldi hatások miatt robbannak, miképp azt sokan most állítják az arab-forradalmakról.
Idrisz király jó politikusnak bizonyult a kibontakozó krízisben, zsebéből gyorsan előhúzott néhány reformot, hirtelen talált némi szétosztható pénzt, s ezzel ideiglenesen sikerült is lecsillapítania a hőzöngő tömegeket. – De kérdezem én, milyen államférfi az olyan, aki csak akkor hajlandó a népe érdekében tenni, mikor már nincs más választása? Egyértelműen egy utolsó, aljas áruló.
Azt, hogy a király mekkora mértékben károsította meg népét, az értelmesebbekben eddigre már tudatosult, s akik közülük tenni tudtak: a hadsereg fiatal tisztjei; azok tettek is.
1969. szeptember 1.-én Muammar al-Kaddáfi, - vagy, ahogy angol átírásban a nevét a külföld megismerte: Kadhafi - és társai átvették a hatalmat. (Amúgy az al-Káddáfi, illetve a Kadhafi nevek használata hősünk azonosítására enyhén szólva is elhibázott, hisz arab név lévén a név második szava nem családi nevet ad meg, hanem az apja nevét, azaz Kaddáfi valójában a hősünk apja volt, nem pedig maga a hősünk, akinek ugyebár a Muammar a saját neve.)
Muammar al-Kaddáfinak a forradalom alapvető követelésein jócskán túlmutató elképzelései voltak, így nagy lendülettel vetette bele magát az ország átalakításába. Az evidens lépéseket már a kezdet kezdetén kíméletlenül keresztülvitte: kiutasította az országból a brit és az amerikai hadsereg csapatait, a kőolaj és földgázkincs kitermelés állami részesedését növelte, majd pedig államosította az egészet, miképp a közüzemeket is az állam birtokába helyezte át.
Az első lépések szinte azonnal éreztették hatásukat, hisz a katonai közigazgatás és a vallási elnyomás megszűnése oldottabb közhangulatot teremtett, az olajjövedelmekből az állampolgároknak juttatott részesedés és a közüzemi szolgáltatások csökkenő díjai pedig az emberek anyagi helyzetén is javítottak. A hazai kis és közepes vállatok megőrzése okán az értelmiség vállalkozó szellemét és a termelési motiváltságot sem érte csorba.
1969-ben Líbia valóban független állammá vált. Hogy már 18 éve az lett volna? Ugyan már! Egy ország függetlensége soha nem azon múlik, hogy az iskolai atlaszok politikai térképein milyen országnév szerepel, hanem azon, hogy kiknek az érdeke számít elsősorban az adott államban. Líbiát éppen ezért csak 1969-től tekinthetjük függetlennek, hisz csak akkortól vált a líbiaiak érdeke fontosabbá, mint az idegeneké. (Vajon Magyarország mikor jut el végre idáig?)
Kaddáfi, Líbia erős embere, 30 évvel ezelőtt.
Kaddáfi zöld-szocializmusának kezdeti időszaka
Hősünk az evidens reformokat alig több mint egy év alatt véghezvitte, így viszonylag hamar nekiláthatott saját elképzelései valóra váltásának. Elgondolását konkrétan is megfogalmazta, lejegyezve a sajnos kellőképp még nem elhíresült ZÖLD KÖNYVBEN. Elképzeléseinek alapja az volt, hogy egy olyan államot hozzon létre, melyben az emberek kizsákmányolása nem lehetséges, ugyanakkor az egyén szabadsága és önérvényesítő képessége mégis megmarad, miképp a közösség, azaz a nemzet uniformizálódására sem kerül sor, mi több a legfőbb összetartó erő, a nacionalizmus is megmarad. Azaz egy olyan rendszert képzelt el, amely egyaránt antikapitalista és antikommunista, ugyanakkor mindkettő eszme előnyös vonásaiból merít, kiegészítve azt számos új gondolattal, s egy teljesen új, azt hordozni képes államformával (dzsamáhirijja). – A 20. század már sok eszmét megélt, de ezidáig mindegyik csak egy-egy tézist, illetve antitézist volt képes megfogalmazni, s ebben rejlik Kaddáfi eszmerendszerének nagyszerűsége, hogy az végre egy, a korábbi ideológiák zavarosságától, erőszakosságától mentes, nyugodtabb szintézist volt képes megteremteni. (Mindamellett jegyezzük meg az új, korábban még ki nem próbált államforma, a dzsamáhirijja már nem nevezhető ilyen kiforrottnak, bár kétségkívül számos területen az is meghaladja mind a nyugati demokráciák, mind a kommunista pártállam szintjét.)
Ezen kis kitérő után haladjunk tovább az intézkedések ismertetésével:
- Kaddáfi modern szociális rendszert épít ki nyugdíjakkal, táppénzzel, családi támogatással, ingyenes orvosi ellátással, s az állami bevételekből álló járadékkal összekötve.
- Modern hadsereget épített ki, nagyon erős légierővel és légvédelemmel. (Előbbit 1973-ban 114, 2010-re mintegy 450 repülőgép alkotta.) A hadsereg létszáma is nőtt, bár így se lett túl nagy. (20 ezerről 50 ezer fősre nőtt.)
- Állami befektetéssel modern ipart alakított ki (ennek eredményeként tömörül a lakosság a városokba.) Egyébiránt itt jegyzem meg, hogy az állami befektetésű iparfejlesztés, nemcsak hogy versenyképes a magán befektetéses iparfejlesztéssel, hanem kisebb országok esetében kívánatosabb is annál, hisz egy kis országban (mint Líbia, vagy mint Magyarország) csak az állam rendelkezik akkora tőkeerővel, hogy képes legyen magas színvonalon, korszerű nagyipari beruházásokba kezdeni. – És mivel az állam nélkül a nagyipari ágazat innovációja nem lehetséges, így a kisállamok nagyipara az állam gondos gazdaként történő szerepvállalásának hiányában lehetetlenné válik. Innováció hiányában a termelési eredmények már nem növelhetőek, így az ilyen nagyipar természetszerűleg előbb veszteségessé válik, majd tönkremegy. – Ezért e vállalatok folyamatos állami tulajdonlása is indokot.
- Új típusú teljesen ingyenes oktatás került létrehozásra. Ennek lényege az, hogy több tanterv áll a diákok rendelkezésére, így azok már a kezdet kezdetén az érdeklődésüknek megfelelő oktatást választhatnak, így a líbiai tanrendszer elméletileg kiküszöbölte az átaludt órák és a dolgozat után két héttel elfelejtett tanulmányok fölösleges strapáját. Persze ez nem volt olcsó, hisz ez azt jelentett, hogy a tantervek számának megfelelő számú iskolát kellett felépíteni. (Az alsó s középszintű intézmények mellett 3 egyetemet is alapítottak.)
- Ingyenes és korszerű egészségügyi rendszer került kialakításra. – Igaz-e téren Líbia „nem vált önellátóvá”, hisz a magas orvosszám biztosításához a kezdetektől a mai napokig nagyszámú külföldi orvos alkalmazására szorul.
- Általános állampolgári joggá tette a munkához való jogot. (Ezt folyamatosan össze volt hangolva az iparfejlesztéssel és a közberuházásokkal, úgyhogy sikerült megvalósítani azt ráfizetés nélkül.) – „Természetesen” ez teljes foglalkoztatottságot jelenett.
A vallási reform
Kaddáfi az elnyomás leküzdéséről és az igazságos kormányzás bevezetéséről alkotott elképzelései eredményeképpen a szunnát (azaz a Mohamed tetteit megörökítő arab népmesegyűjteményt) és a saríát (azaz a vallási törvénykezést) sem volt képes elfogadni, így ezeket egy csapásra eltörölte. Az iszlám hit egyedüli forrásának a Koránt ismerte el, s annak egy kitételéből levezetve –miszerint az interpretáció is lehet jogforrás- arra jutott, hogy polgári igazságszolgáltatást vezet be.
A szunna eltörlése a primitív, babonás vallási magyarázatok kiküszöbölését jelentette. A szunna nélkül modern korunk –a középkor szellemi magasságait idéző– iszlámja számára nem lenne lehetőség sem szélsőséges viselkedésük, sem hímsovinizmusuk igazolására.
Azaz el lehet mondani, hogy ezen „tiszta iszlám” bevezetésével Kaddáfi jelentős vallási reformot is keresztülvitt.
Ez a vallási reform adta meg a nők előrelépésének lehetőségét is, hisz Kaddáfi így már kihirdethette a női egyenjogúságot.
Líbia mai zöld zászlaja, a vallás megreformálása kapcsán került bevezetésre. Azonban Kaddáfi soha nem tartozott a vallási fanatikusok közé, helyén tudta kezelni a vallási hitet. Tudta, hogy a vallás a világképnek csupán egy része, mely az élet meglehetősen kevés gyakorlati momentumában jelenik csak meg, ha az ember nem magyarázza félre. – Líbiában ezért a vallásszabadság megmaradt, Kaddáfit személyes kapcsolataiban sem zavarták soha a vallási különbségek.
A Zöld Könyv esetében és a zöld zászló esetében is a zöld szín elsődleges az életet szimbolizálja, így nem foghatjuk fel egyértelműen csak vallási jelképnek, azaz elvileg bárki, aki hisz az élet szentségében, nyugodtan használhatná azt.
A ’70-es évek Líbiája
Fentebbi reformok lényegében mindegyike az 1970-es évek Líbiájához kapcsolódik, de tudnunk kell, hogy ez az évtized nem csak a belső reformok, hanem külpolitika terén is nagyon aktív volt.
Líbia két irányban fejtett ki ebben az évtizedben külpolitikai tevékenységet: délre és keletre.
Délen pénzel és katonai kiképzés biztosításával támogatta a születőben lévő Közép-Afrikai államok függetlenségi harcait. Keleten Nasszer és Szadat egyiptomi elnökökkel és az Arab Liga további 12 országával együttműködve egy, Palesztina felszabadítását, illetve Izrael állam tengerbeszorítását célul kitűző tervbe szállt be.
Mint azt tudjuk az előbbi sikerült – ami később erős pozíciókat biztosított Kaddáfinak Fekete-Afrikában. Az utóbbi, azonban nem: - Bár a líbiai légierő részt vett az „iom-kippuri” háborúban, s 20 ezer gyalogosa is regényes körülmények között, „majdnem odaért”, de végülis a döntő erőt alkotó egyiptomi és szír hadseregek kétszeres fölényük ellenére képtelennek bizonyultak legyőzni a zsidó államot.
Ettől eltekintve Líbia együttműködése Egyiptommal, Szíriával és Szudánnal, más területeken gyümölcsözőnek bizonyult. 1969-ben Líbia is belépette az Egyesült Arab Köztársaságba (ettől még nem veszítette el szuverenitását) majd pedig az azt felváltó, kissé slamposabb, Arab Köztársaságok Szövetségébe.
1977-kulcsfontosságú év Líbia történetében. Kaddáfi annyira kiakadt, amikor Szadat egyiptomi elnök volt oly szemtelen és látogatást tett Tel-Avivban, hogy kilépett az Arab Köztársaságok Szövetségéből, s kezdeményezte Egyiptom kizárását az Arab Ligából. (Sikerrel – Egyiptomot egy év múlva ki is zárták egy időre.)
Kaddáfi következő évben is folytatta az előzőleg megkezdett anticionista kampányt. (A gyengébbek kedvéért: antiszemitának arabokat nem lehet nevezni, mert az araboknak is van szerencséjük szemita »azaz sémi« népnek lenniük.) – Az 1978-as Camp Davidi megállapodást nem volt hajlandó elismerni, azaz nem fogadta el a békét Izraellel. Nem csoda, hisz mindig küzdött az elnyomás ellen, s így nem tűrhette, hogy egy népet kiszorítsanak a saját hazájából. – Ez a döntése azonban a ’80-as évekre nagyon nehéz helyzetbe hozta Líbiát, ugyanis Amerika ekkor döntött úgy, hogy majd móresre tanítja a „zöld ezredest”.
A ’80-es évek Líbiája
1977-ben Líbia államformája hivatalosan is dzsamáhirijja lett (szószerinti fordítása: közösséguralom, de sokszor fordítják inkább tömeguralomnak). Mit takar ez? Lényegében semmit, csupán annyit, hogy egy nyolcéves tesztidőszak végeztével kisebb kiigazításokkal a zöld népi szocializmust törvényesítették.
1977-et nem követte további belső fejlődés, fejlesztés egészen a ’90-es évekig, mert az ország komoly külpolitikai válságba került –az Izrael ellenes affér óta az USA egyik legfőbb célpontjának számított.
A döntő amerikai provokációra 1981-ben került sor. 1981-ben az Egyesült Államok a Szidra-öbölbe tervezett hadgyakorlatot –minő baráti gesztust. (Ezt a víztömeget három oldalról a líbiai szárazföld öleli körbe.) Líbia erre azzal felelt, hogy tengeri felségterülete csak a partoktól 200km-e ér véget, úgyhogy annál messzebb tartsák a hadgyakorlatot. A provokátorok azonban természetesen nem engedtek a provokációból. (Hisz ha engedtek volna, akkor nem is lennének azok!) A hadgyakorlatot megtartották, kettő, a part mellett járőröző líbiai gépet pedig lelőttek. Ezt az amerikaiak azzal magyarázták, hogy 12 km-e a partoktól ezentúl nemzetközi felségvíz van, amin túl ők a hadgyakorlatuk alatt azt lőnek le, amit akarnak. (12km! – Ez már korrekt! Közben ők meg ott, azon a tengeren termelhetnek ki olajat, meg lövöldöznek a hadihajóikkal, ahol csak akarnak.)
Kaddáfi azonban úgy döntött ezt nem fogja eltűrni. (Mert akink van tartása és igazságérzete az nem tűrhet el ilyesmit!) Országa védelmében szovjet segítséget kért és kapott. Az amerikai agresszorok ellenében titkos-háborút hirdetett. Ezt a titkos háborút szeparatista szervezetek (pl: IRA, PFSZ) és vállalkozó szellemű kalandorok (pl: Abu Nidal és Carlos a Sakál) által vívták meg, többnyire Európa területén támadva amerikai, brit és izraeli katonai és politikai célpontokat. A műveleteket a nevezett szervezetek, egyének, diverzáns taktikával – azaz, az üsd és fuss, elv alapján– vívták meg, mely módszer számos civil áldozatot követelt. Ezt nyugaton és újabban nálunk is terrorizmusnak nevezik – de azt itt jegyezzük meg, hogy ezek az akciók még mindig jóval precízebbek voltak és kevesebb ártatlan áldozatot követeltek, még összességükben is, mint egyetlen kisebb-szabású amerikai bombatámadás. Ennek fényében fel sem tudom fogni, hogy képesek egyesek azt elhinni az USA-nak, amely állam csak az elmúlt fél évszázadban több mint 8 millió ártatlan civil halálát okozta, hogy a „csúnya gonosz kadhafisták” a rosszfiúk, míg ők pedig a szentek és az igazságosak.
1983-ban a nyugati államok embargót vezettek be Líbia ellen, amellyel az ország elvesztette piacainak döntő részét, így az évtized folyamán GDP-je is visszaesett, mintegy 40%-al. – Azonban ami a lényeg a gazdaságot sikerült a kőolajexport megbénulás ellenére is működésben tartani, s a közellátás sem szenvedett hiányokat.
1986-ban az USA két alkalommal is bombázta Líbiát. Reagan elnök indoklása egyszerű volt: „Kadhafi a Közel-Kelet veszett kutyája. El kell taposni.” Ám az eltaposás nem jött össze, hiába öltek meg több ezer civilt a bombázásokkal, hiába dobtak le annyi bombát a líbiai városokra, amennyit Vietnám óta már nem dobtak sehova, s amennyit nem is fognak egész Irakig. Ebben a bombázásban egyébiránt magyar munkások is megsérültek. Ebben a bombázásban halt meg Kaddáfi fogadott leánya is.
(Líbia egy olaszországi amerikai bázis elleni rakétatámadással felelt a légiterrorra.)
A ’90-es évek Líbiája
A ’90-es évek elejére a külpolitikai helyzet enyhülni látszott. Szudánnal ismét szóba került egy arab államközösség megalkotásának gondolata. 1990-re a nyugati szankciókat is sikerült feloldani. Azonban Kaddáfinak ismét előjött az a „rossz tulajdonsága”, hogy nem enged az elveiből, így aztán I. palesztin intifáda idején minden támogatást megadott a PFSZ-nek, ami miatt nyugaton előhalászták a pár évvel korábbi „terrortámadások” nyomozati anyagait, amire hivatkozva 1992-ben ENSZ embargót vezettek be az ország ellen.
Ez az ENSZ embargó persze nem tett jót az olajkivitelnek, de tekintve, hogy a líbiai gazdaság eddigre már „felnőtt”, nem tudott komolyabb károkat okozni. (Az embargó előtt a líbiai bevételnek már „csak” 1/3 része származott az kőolaj és földgáz eladásából.)
1994-ben az ENSZ nemzetközi bírósága döntött az úgynevezett Aozu-sáv hovatartozásáról, a vitatott területet Csádnak adva. Kétségtelen tény, hogy ezen döntésüket nem az objektív igazság diktálta. A területet egy 1935-ben megkötött olasz-francia szerződés adta oda Olasz-Tripolitániának, azaz Líbiának, s a terület 1971-óta de facto líbiai igazgatás alatt állt. Kaddafi mégis elismerte a döntést, hisz ha nem tette volna, akkor adhatta volna vissza az 1976-ban az ENSZ által Líbiának juttatott Tunéziai területeket. (Azok a területek fontosabbak a félsivatagos Csád-menti területeknél.)
A külpolitikai kudarcok Kaddáfit ismét a belső fejlesztések felé fordították: Ezúttal nyugati értelembe véve is „zöld” gondolata támadtak: vissza kell szorítani a sivatagot! Gigászi erőpróba volt ez Líbiának, s méltó tett a forradalmi vezetőtől. A cél nem kevesebb, mint félmillió km2 sivatag visszaszorítása lenne, de ez természetesen nem megy olyan gyorsan. (A Hollandok is csak évszázadok alatt szárították ki tengeröbleiket.) Napjainkig úgy 50-60 ezer km2 terület visszaszerzése sikerült, ezek nagy részén talajmegkötő növények tenyésznek még csak egyelőre, s csak egy kisebb hányaduk áll megművelés alatt, azonban nem nehéz látni, hogy az a kisebb hányad is –magyar viszonylatban- megyényi területeket jelent, amelyek megművelése ma már a legmodernebb eszközökkel folyik. – Kaddáfi pontosan tudatában van annak, hogy az olaj milyen mulandó, ezért is fektette be az állam bevételeinek döntő többségét az iparba, a mezőgazdaságba és az oktatásba. Az eredmény szemmel látható, megtérült.
Kaddáfi, Líbia erős embere napjainkban
Az új évezred Líbiája
Kaddáfi, Irak amerikai lerohanása után úgy döntött, látszatengedményeket tesz az agresszoroknak, népe érdekében. Így 2003-ban leállította nem létező atomprogramját. És kommunikációja egyéb külpolitikai tételeiben is enyhített. És ami a legfontosabb: előzetes fegyvervásárlási szerződést írt alá Britanniával. (A szigetországot ezzel érdekelté téve az embargó feloldásában.) Mindezek eredményeként az ENSZ a szankciókat eltörölte.
Emlékezve arra, hogy Kaddáfi mindig is a gyarmatok függetlenségi harcának első embere volt, az afrikai és latin-amerikai országok körében hatalmas népszerűséget szerzett. 2002-ben az Afrikai Unió megszervezése leginkább az ő javaslatai alapján történt meg. 2008-ban az egyik Afrikai össz-törzsi ülésen ezért is adták neki a „királyok királya” tiszteletbeli címet. (Amit ő demokratikus szellemisége miatt nem fogadhatott el.) Következő évben sem véletlenül elnökölte ő az Afrikai Uniót.
Az amerikai és az izraeli világpolitikával azonban a Zöld Könyv írója sehogy sem tudott kibékülni, így egy szövetségi rendszer megszervezését tűzte ki céljául. Az elmúlt másfél évben ennek jegyében kampányolta végig a 3. világ országait, lényegében letéve egy jövendőbeli katonai szövetség, a SATO alapjait – ami Latin-Amerika, Dél-Kelet Európa, Dél-Kelet Ázsia és Afrika országait lenne hivatott összefogni.
Ezen mozgolódása kiváltotta, hogy Amerika ismét megpróbálja eltávolítani az útból. De hogyan, hisz az öreg halhatatlan! –legalábbis a merénylőknek sehogy-sem sikerült megölniük. A bombázások és a nemzetközi embargó szintén nem ártottak a hatalmának. Sőt, még az 1995-ös katonai puccs sem járt sikerrel ellene.
Csak két alternatíva maradt: katonai invázió, vagy lázadás szítása. Jelenleg az utóbbi már zajlik. A külföldi agitáció elérte, hogy azok a líbiai fiatalok, akik a 42 éve regnáló zöld-rendszeren kívül még mást, így az igazi nélkülözést és elnyomást sem tapasztalták meg, elhiggyék, a beduinsátorban élő (igaz nagy beduin sátorban -ez ám a fényűzés!!!) Kaddafi nélkül nekik sokkal jobb lenne. Ehhez jöttek még a sértődött, a szenusszi szektát, vagy a szunnita vallási bíráskodást visszasíró mullahok és ami leginkább fontos, az iszlám szélsőségesek. Elvégre ne feledjük, hogy korunk a világszerte egyre primitívebb hangvételt megütő szélsőséges iszlám reneszánszának kora. A radikális iszlám líbiai szószólói, akik mozgatják a fiatalság egy tekintélyes részét, belehajszolják őket egy olyan polgárháborúba, mely csakis az amerikaiaknak és azok nagyobb kliensállamainak kedvez, hisz bizonyos hogy az olajkutak Kaddáfi bukása esetén az ő kezeikbe vándorolnának, mégha az al-Kaida bázisává válik is ezzel az ország.
Mindenesetre annyit bizton állíthatok, hogy a világ talán az egyik leghatalmasabb gondolkodót vesztené el, egy valódi igazságosztót, ha Kaddáfi rendszerét megdöntenék a hálátlan lázadók –akiket amúgy ő emelt ki a porból .
2011.03.06.
