HTML

Zöld Könyvet Magyarországnak

A blog Muammar al-Kadhafit és az általa írott Zöld Könyvet mutatja be. Ki szeretné fejteni a Harmadik Egyetemes Elmélet lényegét és gondolatainak aktualitását a mai Magyarországon. A fő cél: gondolkoztatni.

-Kapcsolatfelvétel:kadhafan@freemail.hu -Követés az iwiwen: http://iwiw.hu/i/klub/orszagok/Moamer-al-Kadafi-Fan-Club-3420686

Friss topikok

Kaddáfi

A Zöld Könyv letöltése

Zöld Könyvhttp://data.hu/get/9238684/Zold_Konyv.rar

Linkblog

Mártírhalált halt Muammar al-Kaddáfi

2011.10.24. 15:00 :: zöldkönyvetmagyarországnak

Október 20-án, csütörtökön életét vesztette Muammar al-Kaddáfi. Élete és halála mutasson példát mindazoknak, akik még élnek és nem álltak be a nagy birkasorba; azoknak akik még tudnak hinni abban, hogy ez az elanyagiasultságában lelketlenné lett világ még megváltoztatható.

 

"Kaddáfira nagy harcosként, forradalmárként és mártírként fogunk emlékezni az idők végezetéig.” (Chávez)
 
Muammar al-Kaddáfi - a korábbi híresztelésekkel szemben - nem „menekült” el hazájából, épp ellenkezőképp, utolsó csepp véréig védte szülőföldjét a nyugati rablók és az árulók erőivel szemben. Ebben a nemes harcban halt hősi halált.
Csütörtökön délben az amerikai és a francia légierő Szirtében támadást intézett a Kaddáfi által személyesen vezetett gépkocsioszlop ellen. A támadás - a források szerint -, kb. 50 áldozatot követelt Kaddáfi kíséretéből. Kaddáfi túlélte a légitámadást és gyalog folytatta a harcot, melynek során egy, vagy két lőtt sebet kapott. Mansour Tao,a testőrsége egykori vezetője szerint, eddigre a légitámadásból megmaradt emberei már szinte mind meghaltak.  Kaddáfi eszméletét vesztette a vérveszteség következtében. Emberei megpróbálták biztonságos helyre vinni, ám a felkelők gyűrűjében már nem létezett ilyen hely, így megelégedtek az elrejtetésével. Elfogták. Ekkor - pár az al-Dzsazírának nyilatkozó névtelen felkelő szerint - könyörgött az életért, de ez aligha állja ki a forráskritikát. A felvételek tanulsága szerint, amikor magához tért, zavart volt ugyan (a fejsérüléstől, vagy a vérveszteségtől) és nem értette az eseményeket, de ez éppen, hogy valószerűtlenebbé teszi, hogy kegyelmet kért volna. Ezután a felkelők kivégezték: lényegében mindennel ütötték, amivel csak tudták és legalább egyszer bele is lőttek.
Michael Baden, a New York Times által felkért igazságügyi orvos szakértő a rendelkezésre álló fényképek és filmfelvételek alapján nagyjából - némi bizonytalansággal - négy lőtt sebet vélt felfedezni, melyekből kettőt közvetlen közelről kaphatott, azaz már az elfogása után.
Azóta már megtörtént a holttest felboncolása is, ám túl sok információt még mindig nem adtak ki, így például még mindig bizonytalan a lőtt sebek száma; de azt már biztosan tudhatjuk, hogy egy fejlövés okozta Kaddáfi halálát, amit bizonyosan nem tűzharc közben szerzett.
Nemzetközi emberjogi szervezetek (Amnesty International, Human Rights Watch) illetve az Orosz Föderáció követelésére az ENSZ kénytelen lesz majd vizsgálatot folytatni az ügyben, de túl nagy elvárásai senkinek ne legyenek.
 
(A fenti rekonstrukcióról nem állítom, hogy tökéletes, hisz elsősorban Kaddáfi ellenségeinek hírforrásain alapszanak, s ezen még az sem segít sokat, ha az ember hozzáolvassa a Pravda és a latin-amerikai ügynökségek általában objektívebb cikkeit is.)
 
De talán nem is a mártírhalál konkrét eseménytörténete az, ami igazán fontos, sokkal inkább az számít, hogy ez a hősi halál egy mily mérhetetlenül hősi életnek vetett véget. Árulás, agresszió, határtalan kapzsiság és gonosz szándék vezette a gyilkosokat. De ne higgyék, hogy az igazság puszta barbarizmussal sárba tiporható!
 

„Eszmékre nem lehet puskákkal lövöldözni” (Rivarol)
 
Kaddáfi lefektette a harmadik egyetemes elméletet alapjait, s ezzel megoldó-kulcsot kínált a kapitalizmus és a kommunizmus hibáinak kiküszöbölésére; képletet írt le egy újfajta, demokratikusabb, emberibb állam, egy jobb és emberibb társadalmi, gazdasági berendezkedés, illetve egy jobb világ megteremtésére. Az általa kidolgozott modellt a gyakorlatban is sikerrel alkalmazta - igaz csak a saját országában. A kiterjedt összeesküvés ellenére népe nagyrészt hű is maradt hozzá - mi más is tette volna lehetővé, hogy több mint nyolc hónapig dacolhasson a lázadókkal, a nemzetközi szankciók és a NATO bombázások ellenére?  De eljön még az idő, amikor a ma oly lelkes líbiai árulók is úgy tekintenek majd arra a 42 évre, mint az országuk aranykorára. S talán majd eljön annak is az ideje, hogy a világ más nemzeteiben is fellobban az a tűz, mely Kaddáfit fűtötte 1969. szeptember 1.-én, amikor elragadta a hatalmat az arra méltatlanoktól. Muammar al-Kaddáfi és hagyatéka, a Zöld Könyve örökké rendíthetetlen szikla lesz, melyre építhetünk az igazságtalanság tengerében. S eszméi egyszer majd valóban áthatják a világ nemzeteit. Lehet ugyan, hogy ez csak hosszú évtizedek, vagy évszázadok múlva következik be, de biztosan eljön majd, mert a történelem kerekét ugyan ideig-óráig meg lehet akasztani, de visszafelé tekerni nem lehet - soha.
 

Muammar al-Kaddáfi: utolsó lélegzetéig forradalmár és szabadságharcos, aki nem csak Afrikának mutatott példát…

 

Szólj hozzá!

Címkék: történelem merénylet gyilkosság líbia harcos lincselés forradalmár mártír emlékezzünk szabadságharcos kadhafi hősi halál kadafi kaddáfi líbiai felkelés kadafi halála kadafi meggyilkolása rivarol antiimperialista

Tömeggyilkosok glóriával - A nyugati demagógia alapfogalmairól –

2011.03.30. 18:02 :: zöldkönyvetmagyarországnak


 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
  
Az amerikai álom.
„Ha egy hazugságot elég sokszor megismétlünk, akkor azt előbb-utóbb elhiszik.” – Goebbels ezen alapelveit, egykori ellenségei gondolkodás nélkül átvették.
 
Az orosz hírszerzés előrejelzése szerint áprilisban, nyugati invázió várható Líbiában. – Tekintve, hogy az eddigiekben is beigazolódtak az oroszok ilyetén jellegű előrejelzései, így ezúttal sincs okunk kételkedni az információ hitelességében.
Bizonyára ennek az inváziónak is meglesz a maga casus bellije – ami nem lesz kevésbé demagóg, mint a nyugati sajtó-kommunikáció eddigi Líbiával kapcsolatos megnyilvánulásai. A nyugati, s benne a magyar sajtópropaganda, meglehetősen klisészerű: egy átlagos mai magyar újság líbiai polgárháborúról szóló cikkeiben, szinte ugyanaz áll, mint amit egy átlagos ’50-es évekbeli angol lap közölt a koreai polgárháborúról. E kis írás, éppen ezen unos-untalanul elismételt szóvirágokat szeretné megvizsgálni: megnézi, milyen értelemben használja a nyugat, a demokrácia, szabadság, despotizmus, diktatúra, terrorizmus és népirtás fogalmait, s hogy mit jelentenek azok valójában.
 
Amerika Béke Nobel-díjas elnöke, háborút visz Líbiába
 
DEMOKRÁCIA, SZABADSÁG:
Talán a nyugat legáltalánosabb - és ennek köszönhetően - leginkább el is hitt hazugsága: A nyugat demokratikus, míg a világ többi része, persze hogy nem az. Ezt a hazugságot alátámasztják már a kisdiákok oktatása során is: Athén fontos szerepet kap minden történelemkönyvben, miképp a francia-forradalom is megkapja a magáét. – Megkapja, mert ha ezektől elvonatkoztatnánk, megláthatnánk az igazságot: a nyugati rendszerek valójában nem a görög demokrácián nyugszanak, hanem a késő-római zsarnokságon: annak jogrendjét, civilizáltságát vették át. A római/nyugati-jog fő célja nem az ember, hanem a vagyon védelme. A nyugati civilizáltság legfőbb értéke nem az ember, hanem a pénz és a hatalom. Az ezen a jogrenden alapuló „demokrácia”, kezdetektől a tömegek elnyomásának keretét adta. Jogi elvei alapvetően a nagytőkéseknek kedveztek, szemben a tömegekkel és szemben az intézményesült állammal - amennyiben az a tömegek, vagy pedig a nagyobb egész érdekét merik képviselni. (A jobb körülményekért küzdő tömegek és a jobb szándékú uralkodók ezért is nem mozoghattak soha a jogrend adta keretek között.)
A francia forradalom (sokak jó szándéka ellenére) nem változtatott alapvetően a nyugati zsarnokság jellemén. Alapvető hibába esett, mikor a hatalom polarizálásától a hatalom demokratizálódását várta el. Valójában, a monarchia helyett pártalapra helyezett rendszer csupán abban változott, hogy a dinasztikus érdekeknek - az előző száz-kétszáz évben - elért elsőbbsége helyére, a pártokhoz kapcsolódó tőkéscsoportok érdekeit emelte fel. (Tulajdonképpen - igaz új eszközökkel -, de ezzel visszatért a feudalizmus felbomlása előtti állapotokhoz.) A hatalom önkontrolljának kiépítése (azaz a hatalmi ágak szétválasztása) sem jelentett semmiféle előrelépést, csupán a hatalmi struktúra felső kasztját szélesítette ki. - Vagy talán tényleg elhiszi bárki is - aki végiggondolja -, hogy a végrehajtás élén álló kormány valóban független lenne a törvényhozást végző parlamenttől, s nem maga állna annak élén? Vagy bárki is komolyan gondolja, hogy a bíróság ténylegesen független tud lenni, miután működése kereteit és ítélkezési elveit azok a törvények szabják meg, amelyeket a parlament hozott? (A parlament, a parlament élén álló kormány, a kormány mögött álló párt, s a pártot irányító nagytőkések.)
A nyugati demokrácia tehát egy, vagy több - de egymással mindenképpen összefonódó - gazdasági csoport hatalmát jelenti, mely csoportok a pártok szintjéről kormány, majd parlamenti szintre emelt döntésekkel kormányozzák a nyugati világ országait. A rendszer tényleges önkontrol nélküli működik, melyben tulajdonképpen csak a pénz számít, s melyben az emberek csupán statisztikai adatokká zsugorodnak össze. A nyugati demokrácia, jelentős mértékben a színjátszáson alapszik, melybe a népeket is igyekeznek bevonni. A választások - a színjátszás legfőbb momentumai – valójában tét nélküliek, hisz csak olyan politikai formákat engednek indulni, melyek elfogadták a rendszer által előirt szabályokat, gondolkodásmódot. A választási küzdelem nem az ország valódi érdekeinek megfelelő módon dől el; hanem azon áll, hogy melyik pártnak jobb a meggyőzési technikája, melyiknek van több pénze, minél jobb kampányra. (Azaz a választások azt szavatolják, hogy mindig a legtőkeerősebb csoportok kormányozzanak.)
A nyugati „demokrácia”, a maga intézményrendszerével, szorosan társítja a szabadság fogalmát. – Ez a csatolás azonban, még a meglehetősen komoly erőfeszítések ellenére sem állja ki a kritika próbáját. A nyugati demokrácia már eleve, a megfelelő lehetőséget sem biztosítja az emberek számára, a szabadsága megélésére. Anyagi függetlenség nélkül, mely viszont csak a munkához és a munkaeszközökhöz fűződő alanyi jogból fakadhatna, ugyanis elképzelhetetlen a szabadság. A szabadságnak nyitott lehetőségekre van szüksége: Ha az alkalmazott attól kell rettegjen, hogy a főnöke elbocsátja, ha kimondja azt, amit gondol, azt már aligha lehet szabadságnak tekinteni. Ha az ember szólásszabadságának mértékét (azaz a lehetőséges publicitás mértékét) az anyagi lehetőségei határozzák meg, abban az esetben sem beszélhetünk szabadságról. Ha a szabadság a gazdasági és médiahatalom által, vagy annak összefonódása által monopolizálható formában van csak jelen egy társadalomban, az már nem szabadság.
De még azt sem teszik lehetővé, hogy az ember a tágabb értelembe vett személyes szabadságával, azaz a természetes körülmények között biztosított szabadságával éljen. Az úgymond „szabadságjogok”, csupán addig tartanak, amíg az mentes mindenféle cselekvéstől. - Többnyire a szabadság bármiféle olyatén megnyilvánulása, mely a hétköznapok során leginkább megszokottól eltérő, már bűncselekménynek, vagy legalábbis szabálysértésnek minősül. Csak hogy világossá tegyem, hozok egy példát, melynek egy Metón nevű tarentumi görög a főhőse. (Tarentum a mai Taranto, Dél-Olaszországban.)
Matón, köztiszteletben álló polgár volt, bölcsességéről nevezetes férfiú. Némi bohóckodással szerette volna felhívni a figyelmet a közeledő római fenyegetésre, arra, melyet az a szabadságra nézve jelent. A mi derék Metónunk, egy verőfényes napon, magát részegnek tettetve, kiment az utcára, s egy szál hervadt virágkoszorúban és egy hasonlóképp „öltözött” „fuvoláslány” társaságában, hangosan vigadva végigszambázott a városállamon. Polgártársai vele mulattak, hol együtt énekeltek, hol tréfálkoztak az öreggel. Végül Metón abbahagyta a bohóckodást és így szólt: „Tarentumiak! Jól teszitek, ha nem akadályoztok meg senkit abban, hogy tréfálkozzék és jókedvű legyen, amíg teheti. Ha megőrzitek józan eszetek, élvezitek is mindnyájan szabadságotokat…”
Hogy mi ennek a mondandója? – Az, hogy a szabadság természetéből fakadóan sokrétű, annak kiterjedését mégis megragadhatjuk abban a mértékben, mely e példázatban jól megfogható. Azaz, a mi derék Metónunk, egészen addig elment és elmehetett jogai gyakorlásában, míg az a fantáziájából tellett, hisz azzal sem polgártársait, sem pedig a természeti normákat nem sértette meg. – Azaz, bár nem szokásszerűen cselekedett, de nem is lépett túl szabadsága határain, elvégre nem kötekedett, verekedett (azaz nem sértette meg mások szabadságát), nem ártott kirívó mértékben magának (azaz nem károsította meg közösségét) és nem egy „furulyásfiúval” szexualizált, azaz nem fordult szembe a természeti szabályokkal sem. - Tehát betartotta a szabadság szabályait, igaz „csak” annyit és nem többet. Felmerül a kérdés: van-e szabadság abban a rendszerben, amely ezt nem engedi meg? – A válasz egyértelmű: nem, hisz a szabadság, rácsok között már nem szabadság. Hogy Kaddáfi kissé extrém szövegezésű gondolatát is idézzem: „A természetes személy [a valódi demokráciában] szabadon kifejezheti magát, olyannyira hogy még ha bolond módra viselkedik, azt is kifejezésre juttathatja, hogy bolond.”
…Eddig még csak a tettek szabadságáról szóltam, de beszéljünk most a szólásszabadságról is: Tényleg – komolyan? - elmondhatja az átlag nyugati polgár, amit gondol?
A válasz az: hogy igen – de csak amennyiben az megfelel a hivatalosan elvárt gondolkodásmódnak, vagy pedig abszolút érdektelen témában szól. Ám ha szemben áll a hivatalosan elvárttól, akkor az már kap valamilyen bélyeget, ami egészen biztosan hátrányt jelent majd valahol, valamikor az egyén számára, sőt könnyen kerülhet a véleménye büntetőjogi kategóriába is, - mint rágalmazás, uszítás, sőt akár, mint az alkotmányos rend megdöntésére történő felszólítás is. - Összegezve tehát, a szólásszabadság is csak üres frázisnak tűnik egy olyan rendszerben, ahol a rendszernek nem megfelelő gondolkodás, szóbeli, írásbeli megfogalmazását, annak árnyékában kell átgondolni, hogy itt sem kell cselekedni ahhoz semmit, hogy az bűncselekménynek minősüljön.
 
Cigaretta, whisky és ledér-nő – mint a nyugat vonzóbb arca. A nyugat, a szabadságot a fogyasztói társadalom vonzóbb árucikkeivel igyekszik kiváltani. A nyugati-módi „szabadság” jelképei, valójában függetlenek mind a szabadság hétköznapjaitól, mind a valós szabadságtól, s annak magasabb ideálitól is.
 
DESPOTIZMUS, DIKTATÚRA:
Legegyszerűbben úgy tudja magát a nyugati zsarnokság legitimizálni, s demokráciaként feltűntetni, hogy ellentétpárt gyárt: ezt az ellentétpárt nevezi diktatúrának, vagy történelmibb szövegkörnyezetben keleti-despotizmusnak.
Valójában már ez a megközelítés is torzít, ugyanis a diktatúra, illetve a despotizmus, nem államforma, csupán hatalomgyakorlási mód, melyhez általában valami egyéb rendszerező gondolat is társul, azaz nem önmagában, a la natúr áll - szemben a nyugati demokráciával, mely önmagába-zártan hatalomgyakorlási forma, államforma, eszmerendszer, mi több, még jogrendszer is, méghozzá mindez egyszerre. (A köztársaság nem értelmezhető államformaként. Ráadásul - a rómaiak óta - Európában gyakorlatilag még nem volt olyan állam, mely ne használta volna magára ezt a formulát. – Még a középkori keresztény királyságok is gyakran viselték ezt, a „köztársaság” elnevezést!)
Mindez nem menti meg a keleti államalakulatokat attól, hogy egybemossák őket, méghozzá olyatén módon, hogy a nyugati államtípus vélt erényeinek ellentétpárjait társítják hozzájuk, azaz: ezek szerint a keleti-államalakulat antidemokratikus, szabadságellenes és persze embertelen…
Ha egy konkrét történelmi példát keresünk a tipikus keleti despotizmusra, akkor bizony nem nagyon fogunk találni, sokkal inkább bizonyos típusúkat kell felismerjünk: indiait, kínait, mongolt, közel-keletit, stb… (Az „orosz despotizmus” valójában félig-meddig nyugati típusú rendszer volt.) Előbbi típusúakon belül, altípusokat és típuskombinációkat is fel kell ismerjünk. De hogy mégis megnézhessünk egy példát, elemezzük mondjuk az Oszmán birodalmat. Alapvetően az Oszmánok állama az iszlám jogrendre épült; a szabadság kereteként, az arab szokásjog által megadott kereteket tartotta mértékadónak, működésében az állami felsőbbség fontos szerepet kapott: a gazdasági javak az állam kezén voltak, amiből az is következezett, hogy nem alakultak ki nagytőkéscsoportok, minek eredményeképpen a törvények alapvetően az embereket és nem a vagyont védelmezték, s civilizáltságukban is fontosabb szerepet kapott az ember, mint a nyugati modellben. Mindemellett a rendszer, persze tagadhatatlanul rendelkezett bizonyos (túlnyomóan nyugaton is jelenlévő) elnyomó tulajdonságokkal, s önfelemésztő internacionalizmusa is komoly veszélyeket rejtett magában. Az Oszmán Birodalom nem volt a szabadság és a demokrácia hona, de az mégis figyelemreméltó, hogy nem engedte polgárai elnyomását, s az azok jóléte feletti gondoskodása is jóval nagyobb prioritással bírt, mint nyugaton. – Megnézhetnénk más modelleket is, de egy-szó mint száz, arra kell jussunk: a keleti rendszerek kevésbé anyagiasak, s ezzel szoros összefüggésben emberségesebbek is a nyugatiaknál.
Azt viszont muszáj kihangsúlyoznunk, hogy ma már nincs olyan államalakulat, melyre rá lehetne fogni, hogy ott kimondottan keleti despotizmus lenne. A keleti despotizmus, ha úgy tetszik, nyugdíjas hatalomgyakorlási formává vált, lekerült a történelem színpadáról, s ma már a keleti államok is a nyugati demokrácia, a szocializmus, vagy netán valamely harmadik-utas ideológia modelljét követik. – Ezzel együtt, vagyis azzal, hogy lemondtak eredeti keleti modelljükről, annak mentalitásbeli attribútumait is túlnyomórészt elvesztették. (Kivétel persze akad pl. többé-kevésbé Japán) Valójában az a keleti-despotizmus, amivel a nyugati embereket riogatják, már nem létezik. (Szaud-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok és Brunei mint kivételek, csak erősítik ezt az állítást.)
Mindezen tények ellenére mondhatjuk azt, hogy: - attól még, hogy keleti despotizmus már nem létezik, diktatúráról még mindig beszélhetünk. Ez így igaz. Diktatúra létezik, mi több, a Földön lényegében mindenhol diktatórikus rendszerek vannak hatalmon. Mert mi is az a diktatúra? Olyan rendszer, ahol egy személy, vagy egy csoport a többség elnyomásával uralkodik. – Hát nem ilyen rendszerben élünk mi magunk is? A diktatúra állammodelljében lehet különböző: kapitalista épp úgy, mint szocialista, vagy batth-szocialista, vagy theokratikus-köztársasági. Mindenesetben, - módszereitől függetlenül, - minden államot, ahol megvalósul az elnyomás, diktatúrának kell tekintenünk. A nyugati demokrácia, önmagán kívül, mindent diktatúrának tekint, s ennek megállapítása során, soha nem az emberek szabadságának mértékét, hanem sokkal inkább az ország parlamentarizmusának ábrázatát, vezetőinek számát hangsúlyozza ki. Pedig a diktatúra, akkor is diktatúra, ha nem egy ember, hanem száz, vagy ötszáz áll az élén; és még akkor is, ha egy baromi nagy ülésterem szolgál mellé színházi díszletül.
A nyugat azonban még az előbbi szemléletmódjában sem következetes, olykor kész egyszemélyi, vagy egy-párti vezetésű államokat (pl. Afganisztán, Grúzia) elismerni demokráciának, miközben más, többpárti parlamentáris rendszereket nem ismer el annak. (pl. Irán, Venezuela.) – Ebből elég egyértelmű következtetést vonhatunk le: a nyugat szerint azok az államok demokratikusak, amelyek egyszersmind nyugat-barátok is.
 
Amerikai „demokratizálás” a levegőből (Afganisztán)
 
ÁLLAMI SZUVERENÍTÁS:
Az állami szuverenitás a nacionalizmus lényege – ez az a gondolat, mely véget vetett a dinasztikus államok korának, s amely a népek önrendelkezése révén lehetővé tenné, hogy az egyes népek a számukra legkedvezőbb, lelkületüknek leginkább megfelelő fejlődési utat válasszák.
A nemzeti szuverenitás gondolata, folyamatosan szemben állt az államok-felettiség gondolatával. Az államok felettiség gondolata, a nyugat talán legbrutálisabb vívmánya, melynek címere alatt az ókor, majd az azt követő korok császárai egész népeket írhattak ki, dönthettek rabságba, azok civilizálása, vagy pedig a béke megvédése, a rend helyreállítása ürügyén. S ez az a gondolat, amely később lehetővé tette a gyarmatosítást, s amely ma is lehetővé teszi, hogy különböző nemzetközi szervezetek, a nemzeti konfliktusoktól, a gazdaságtól, a bíráskodáson át, egészen a nemzet lelkületének, gondolkodásának, apróbb rezdüléseinek megszabására tett kísérletig, beleszólhassanak mindenbe.
Az USA megalakulásakor, a nacionalizmus élharcosának számított, de nacionalizmusa túl amorf és alap nélküli volt ahhoz, hogy megmaradjon adott formájában. S amint Amerika urai, nem a farmerek és az ültetvényesek, hanem a dúsgazdag gyárosok, majd az azokat is überelő tőzsdecápák lettek, az amerikai nemzet megszűnt nemzetnek lenni, s a szupracionalizmus (nemzetek felettiség) puszta eszközévé vált. Amerika azonban nem lett új Róma, nem csatolta területéhez a fél-világot, hisz erre az őt vezető – bárminemű nemzeti érzéstől független - pénzügyi köröknek nem volt szüksége; mi több, káros lett volna számukra, hisz addigra a nyugat többi országában is, az ő köreiké lett a vezető szerep. Amerikai expanzióra nem volt semmi szükség, a nemzetközi nagytőke önállóan terjeszkedett. Az USA feladata ebben a nemzetek feletti rendszerben, a terjeszkedő nagytőke rendszerének és további terjeszkedésének a világszínű megóvása lett. Ezzel az USA a világ csendőrjévé vált, azaz a nemzetek, s a társadalmak feletti zsarnokság legfőbb eszközévé.
Mindennek eredményeképp, ma szinte a világ bármely nemzetének, bármely tagja elmondhatná azt, amit Agelaosz aitól küldött mondott, egy össz-hellén értekezleten, nem sokkal a „római szövetség” kihirdetését követően:
„Egykor még imádkozni fogunk az istenekhez, bár adatnék nékünk annyi szabadság, hogy akkor viseljünk háborút és akkor kössünk egymással szövetséget, amikor mi akarjuk, és egyáltalán, mi magunk legyünk urai egymás közti vitás ügyeinknek, a magunk sorsának.”
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
  
Takarítás valahol Irakban: „demokratizálása” közben
 
TERRORIZMUS ÉS NÉPÍRTÁS:
A nyugati hatalom és a média, játszi könnyedséggel nevez bárkit terroristának, aki valahol, a világ végén felrobbant egy amerikai ellenőrzőposztot. A nyugat, s a média, rögtön népirtásról beszél, amint egy háború valahol a világban, nem az ő akarata szerint alakul.
Amiről viszont kevés szó esik: Az Amerikai Egyesült Államok hadereje, a II. világháború óta eltelt, kicsit több mint hatvan esztendőben, 24 független ország ellen intézett saját katonai gépezetét alkalmazva, fegyveres csapást. Ezen háborúk során, hozzávetőlegesen 14-16 millió embert pusztítottak el, amiből a civilek számát 8 és 13 millió közé helyezik a különböző becslések. – Azaz. az úgynevezett „járulékos veszteség”, jócskán meghaladta az „agresszoroknak és a terroristáknak” okozott katonai veszteséget. Amerika ezt az arányt elsősorban az ellenség városainak sorozatos, mindig és minden esetben bekövetkező, válogatás nélküli bombázásával érte el. De tisztogató akciói is hozzájárultak a véres végeredményhez: pl. az ötvenes évek Koreájában, a „kémek és a gyanús személyek mozgásának akadályozását” megcélzó hadművelet keretében, több tízezer, a harcvonal közelében táborozó menekülte, egyszerűen halomra géppuskáztak. (Mára ez már történelmileg bizonyított tény.) Vietnámban is sor került hasonló cselekedetekre a polgári lakosság ellenében, megtorolva a vietkong „terrorcselekményeit”. (A vietnámi mészárlások, a koreaiakkal ellentétben, többnyire még nem bizonyítottak - konkrét felderítésük még mindig vár, az erősebb igazságérzettel megáldott angolszász történészek bátorságára.)
Ám civilek tömeges likvidálására a többi – kéttucatnyi -, „az igazság és a demokrácia védelmében megvívott” háború, szinte mindegyikében sor került. Az amerikai haderő mindig, valamennyi háborúját az ellenséges városok (azaz a civil lakosság) elleni bombatámadásokkal indítja. A „felszabadító” hadműveletek és a „békefenntartás” során is gyakran élt a megtorlás eszközével – s természetesen nem csak a „távoli múltban”, hanem napjainkban is -, minden ellenállást azonnal megtorolt a városok elleni tüzérségi-, vagy légi-bombázásokkal. (Izraeli kollégáik is ugyanezt a gyakorlatot követik.) – Persze az ő meglátásuk szerint ez nem bűnös eljárás, elvégre a nemzetközi jog megengedi az „arányos megtorlást” –, sőt még különösebb megkötéseket sem tartalmaz, s az arányosság mértékét sem határozza meg konkrétan.
Amerika háborús elméletében, fontos szerepet foglal el a civil lakosság elleni katonai terror, ez már az indiánháborúkban, majd pedig a kanadai, aztán a polgárháborúban is fontos szerepet kapott. (Utóbbi háborúban az északi Sherman tábornok, a saját népe ellen is élt a népirtás eszközével «Georgia népét és javait el kell pusztítani, és üvölteni fognak mindenhol, ahol én elhaladok» - mondotta a generális.) De a legkifejezőbbek kétségkívül Persing tábornoknak, a mexikói és az I. világháború amerikai hősének a szavai voltak: "A háborúban pont a minél brutálisabb erőszak a lényeg, anélkül nem is érdemes nekifogni."
Amerika (és a szövetségesei), annak ellenére, hogy nincs sem ország, sem szervezet, mely hozzá hasonló mértékben pusztítana el embertömegeket, önmagát mégis a demokrácia és az igazság bajnokának, a terrorizmus elleni harc vezetőjének állítja be. Saját légi- és szárazföldi- terrorizmusának civil áldozatait, hivatalosan, járulékos veszteségnek titulálja, az ő oldalukon harcoló valódi terroristákat pedig hajlamos gerilláknak, vagy forradalmároknak titulálni.
Egyébiránt a terrorizmus kifejezésének használatával nyugodtan zsonglőrködhetnek, hisz nincs nemzetközileg elfogadott definíciója. Igaz, hogy már a XIX. században, III. Napóleon kezdeményezte egy ilyen megalkotását, de kísérletét nem koronázta siker. Egy 1937-es, szintén sikertelen konferencia után, 1979-ben, végül is sor került egy utolsó, és ugyancsak kudarcba fulladt kísérletre, a terrorizmus meghatározásának ügyében. (Egyébként 1979-ben állapodtak meg arról, hogy a túszejtés, nemzetközi jog által, a továbbiakban már nem elfogadható. – Tegyük hozzá, ha az Egyesült Államok ebbe korábban belemegy, akkor sok vietnámi megmenekült volna, a hosszú és embertelen –olykor kivégzéssel végződő tortúrától.)
Egy szó - mint száz, a terrorizmus fogalmát a média - és a mögötte álló hatalom - abszolút szubjektíven és igazságtalanul használja. - Ezzel nem azt állítom, hogy ne lennének az amerikaiak és a szövetségeseik ellen küzdők között is tényleges terroristák, de azt igen, hogy a terrorizmus frázisa legtöbbször csak eltakarja az igazi terroristát, tudniillik azt, aki folyamatosan, mindenkit, aki ellen erőszakosan akar fellépni, terrorizmussal illetve népirtással vádol meg, hogy „jogalapot” biztosítson a maga agressziójához.
2011.03.30.
 

 

1 komment · 1 trackback

Címkék: média köztársaság társadalom szabadság demokrácia nyugat obama terrorizmus diktatúra királyság népirtás despotizmus szuverenitás államelmélet parlamentarizmus amerikai intervenció nyugati propaganda nyugati hazugság

A líbiai lázadás okai - iszlám szélsőségesek és amerikai intervenció -

2011.03.18. 21:48 :: zöldkönyvetmagyarországnak

 

- Ki a forradalmár és ki az elnyomó?
- A demokráciáért küzdenek-e a líbiai felkelők?
- Kié az olaj Líbiában? - és kié lenne az intervenció után?
- Kaddáfi, vagy Obama vezesse Afrikát?
- Létezhet-e valódi nemzeti szuverenitás az USA nyomása alatt?
 
 
A gondolkodó ember amikor feldogoz egy új információt, végiggondolja mi lehet belőle igaz, s mi az ami hazugság. A Líbiából érkező híradásokat olvasva az ilyen kritikára még inkább szükségünk van, mert amit csak lehet, azt a média igyekszik elferdíteni. - Úgy tűnik, egyedüli célja, a nyugat vezető pénzügyi-hatalmi csoportjait maximálisan kielégítő kép megformázása. (Valószínű, ez kevésbé tudatosult a magyar médiában, de azzal, hogy a Reuters, a CNN és a BBC híreit, kommentárjait egy az egyben veszik át, azonos eredményt érnek el.)
 
A FELKELÉS OKAI:
 
1. Régi vallási ellentétek
A felkelés kitörésében nagy jelentősége volt azon régi ellentéteknek, melyek még a zöld-forradalom kezdetén keletkeztek.
 
 
 
 
 
Muammer al-Kaddáfi ezredes a Líbia forradalom vezetője (1969)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Muammer al-Kaddáfi 1969-es forradalma számos változást hozott Líbiában, melyek bár óriási előrelépést jelentettek Líbia, s szellemi téren, a világ számára, sokakban mégis nemtetszést váltottak ki, különösképp igaz ez a vallási változásokra. (lásd az előző cikket: http://zoldkonyvetmagyarorszagnak.blog.hu/2011/03/06/kaddafi_libiaja_torteneti_attekintes_2)
Az 1969-es forradalommal egy a lakosság alig 1/3-át kitevő kisebbségének, a szenusszi-szektának az uralma is megdőlt. A szenussziak elnyomó, a többségi lakosság vallását nem tisztelő rendszerét vallásszabadság váltotta fel. A szenussziak közül nem mindenki nyugodott bele a változásba, sokuk meggyűlölte az új rendszert, s ezen meggyőződésüket - jelentős hányaduknál - a folyamatosan javuló életszínvonal sem ingatta meg.
A forradalom után Kaddáfi sort kerített a szunnita nagyegyház reformjára is –ami bár igencsak nagy falat volt, de a világi bíráskodás és a női egyenjogúság bevezetéséhez elengedhetetlenül szükségesnek bizonyult. Ennek a reformnak a lényege az volt, hogy Kaddáfi hitforrásként csak a Koránt ismerte el, míg a Szunna nevezetű - Mohamed cselekedeteit ecsetelő babonás arab népmesegyűjteményt - elutasította. – Ez számos egyházi vezető mindmáig tartó ellenállását váltotta ki.
 
1971-ben Kaddáfi bevezette a női egyenjogúságot – ez a szunnita egyházban és nagy tömegekben egyaránt ellenszenvet váltott ki. (A képen az Amazon Gárda tagjai –ők adják Kaddáfi személyes testőrségét. A forradalmi vezető azzal, hogy nőkből állítja fel a testőrségét, azt szerette volna megmutatni, hogy a női egyenrangúság olyan biztos tétel melyre a saját személyes biztonságát is kész feltenni.)
 
2. Valóra vált álmok
A Zöld Könyvben Kaddáfi egy olyan demokratikus modellt ír le, mely alsó és középszinten jócskán meghaladhatja a nyugati-modellű demokráciát, s mindamellett, hogy jobban védi a polgárait, nagyobb szabadságot is ad nekik. (Erről majd még részletesebben írok.) A lényeg az a számunkra, hogy ez a modell Líbiában 90%-ban valósággá is lett, méghozzá már jó régen.
Ezen túl a líbiai gazdasági, társadalmi reformok, az országot Afrika leggazdagabb, s a világ egyik leghatékonyabb jóléti államává tették.
Kaddáfi Zöld Könyve azonban a rendszer elgondolásánál azzal nem számolt, hogy mi lesz, ha a polgárok megunják a szabadságot, s nem hiszik el, hogy az tényleg szabadság, ha már nem hiszik el a jólétről sem, hogy az tényleg jólét lenne. – Azaz Kaddáfi azzal nem számolt, hogy az elkényeztetésben felnövő generációk elvesztik a valóságérzetüket, s abba a tévhitbe ringatják magukat, hogy lehetne jobb is, méghozzá sokkal jobb.
Líbia fiatal ország, a lakosság átlagéletkorát nézve a legfiatalabb: a lakosság több mint 60%-a húsz éven aluli, s ezek a fiatalok már úgy nőttek fel, hogy nem tudták, milyen az igazi nélkülözés, milyen az elnyomás, így teljesen irracionális következtetésekre juthattak. Ehhez járultak a már meglévő, illetve az azt felerősítő újabb vallási okok.
 
3. A radikális iszlám világot hódít(ana)
A XXI. század a szélsőséges iszlám térhódításának százada lesz – sokak szerint. Én ezt a nézetet ugyan nem osztom, de kétségkívül reneszánszát éli az iszlámnak egy agresszív, szellemiségében a legsötétebb középkort idéző irányzata. Hasonlóképp, a legtöbb primitív eszmerendszerhez, ez is gyors hódításra képes, így fenyegetést jelent a világra, és azon belül (paradox módon) különösképpen az iszlám gyökerű államokra.
Bámulatos, hogy milyen gyorsan terjedt ez az egész. Pár éve Egyiptomból az a bulvárhír érkezett, hogy a fiataloknál divat lett az imakövet úgy beledöngölni a homlokukba, hogy annak nyoma napokig meg is látsszon. Egy-két éve divat lett a nőknél az arc eltakarása. Ma már megverik azokat a nőket, akik túl hivalkodóan viselkednek, öltözködnek. (Persze egy vallási fanatikus szemében nem nehéz túl hivalkodóan öltözködni, viselkedni.) Az előbb imakővel szórakozó fiatalok mára már forradalmat csináltak. (Jegyezzük meg, hogy ez utóbbi nem nagy baj, hisz Mubarak egy meglehetősen semmirekellő ember volt, aki az USA és Izrael kiszolgálásán kívül nem volt jó, tulajdonképpen semmire.)
Líbiában is vallási radikalizáció játszódott le, akár Egyiptomban, csak éppen ott, a már eleve szélsőséges szennusszi szekta romjain, még radikálisabbá, még primitívebbé, brutálisabbá vált a fiatalok vallásossága.
Kétségtelen, ha a felkelés győzne, Líbia válna az al-Kaida elsőszámú bázisává.
 
A líbiai felkelés „hős demokratái” 1.
 
4. Ahol olaj van, ott van pénz, ahol pénz van, azt elveszem. – avagy az USA magasztos elvei
Minap, a pici Bahreinbe a szaúdi hadsereg bevonult, s segített a helyi kormányerőknek a tüntetések felszámolásában. Azt a két Irak elleni háborúból talán mindenki tudhatja, Szaúd-Arábia a térségben Amerika elő számú szövetségese, így nem lehet vitás, hogy az arab szultánság miért is lépett, miután a térségben állomásozó 5. amerikai flotta parancsnoka már megmondta, hogy Bahrein semmilyen körülmények között nem kerülhet a „gonosz” Irán-barát tüntetők kezére. Hogy miért? Mert jelenleg a bahreini olaj-kitermelési jogok, brit és amerikai cégek kezén vannak, a „gonosz” tüntetők pedig azt követelnék, hogy az ő olajuk az ő államuk tulajdonába kerüljön… (Micsoda emberek vannak!)
Líbia esetében a dolog épp fordítottan áll. Kaddáfi ragaszkodik az olaj állami tulajdonához, míg az ellenzék széltében hosszában azt reklámozza, hogy az ő „demokratikus Líbiájukban” bizony megszűnne az állami tulajdon és így az olaj is magánkézbe (azaz amerikai és nyugat-európai bankár-klánjainak kezeibe kerülhetne.)
 
Amerika ezer más okból is gyűlöli Líbiát, így persze kapva kapna is a lehetőségen, ha nem lennének máshol is komoly lekötöttségei. (Korábbi rabló hadjárataiból fakadóan.) – Így azonban úgy néz ki, lepasszolta a Líbia elleni agressziót nyugat-európai csatlósainak… - A kérdés már csak az, hogy azok lesznek-e olyan bátrak, hogy véghezvigyék, amit az amerikai irányítású felkelőknek nem sikerült…
 
  A táblán a felkelők egyetlen valóban nyugati gondolata… („Olajat a Nyugatnak”)
 
5. KIÉ LESZ AFRIKA?
Amikor Amerika „ezer másik okáról” írtam, természetesen nem holmi igazságérzetről, emberbaráti szeretetről, vagy hasonló, a pénz nyelvén bizony le nem írható kifejezésekre akartam utalni, mert azokat az USA nem ismeri. Nem úgy a hatalmat, amit igenis ismer, szeret, s szeretne továbbra is monopolizálni, hogy világrabló politikáját fenntarthassa. Kaddáfi az utóbbi két-három évben ugyanis túl nagy eredményeket ért el nemzetközi szinten, így az USA számára, további térnyerése már nem elfogadható. Hogy mik voltak ezek az eredmények?
- Kaddáfi, korábban, a dekolonizációban játszott főszerepe miatt, döntő pozíciókat szerzett az Afrikai Unióban. Az Unió 2002-es megalakulásánál is övé volt a főszerep, de 2009-ig legalább nem volt annak az elnöke. S 2008-ig az afrikai össztörzsi szövetség sem adott neki olyan címet, melyet Dareiosz óta, nem viselt senki ember fia. Terve egy afrikai államszövetség (azaz konföderáció) megvalósulása már két éve napirenden van, minden össz-afrikai gyűlésen. Mondani sem kell, milyen kellemetlen lenne az Afrikát kiszipolyozó USA-nak, hogyha ez valóra válna…  
 
 Afrikai Unió – csoportkép (Kaddáfi középen, fehérben)
 
 Afrikai össz-törzsi ülés Líbiában. 2008-ben a gyűlés Kaddáfinak a királyok királya címet adományozta.
 
- 2009 végén Kaddáfi Latin-Amerikába utazott, majd következő évben az arab-térséget, Dél- Kelet Ázsiát és Afrikát is végigjárta, útba iktatva egy-két Dél-Kelet Európai országot is. (Vendéglátóinak álltalában nem kevés gondot okozva túlzó szerénységével. – Tudniillik, csak beduinsátorban hajlandó megszállni.) Ezen országjárás célja egy katonai szövetségi rendszer megalkotása lett volna, mely nevezett régiók országait fogja össze, egy, az Amerika-Britannia-Izrael tengellyel szembenálló védelmi szövetségbe. Ennek a szövetségnek a neve, SATO lett volna. (Azaz Dél-Atlanti Szövetség.) Látszólag, túl sokat ezzel a kezdeményezésével nem ért el, egy-két fekete-afrikai állam kivételével, a többi kifejtette, hogy nem kívánna csatlakozni hozzá. DE számos tárgyalópartner, a pillanatnyi visszautasítás mellett, azt is közölte Kaddáfival, hogy szívesen visszatérne majd a témára, alkalmasabb történelmi pillanatban. – Nos, nem nehéz belátni, hogyha eljönne az a pillanat, akkor az USA zsákmányoló politikája számára, bizony az egyik legsötétebb napok egyike lenne.
 
A FELKELÉS KIROBBANTÁSA:
 
A felkeléshullámok általában az egyes országokban, a saját, helyi okokból felgyülemlett feszültséget lobbantják lángra. A helyi ok Líbiában, mint láthattuk, a vallás volt.
A felkelés mögött azonban nem elég meglátnunk a belső okot és a külső gyújtó hatást (tunéziai és egyiptomi események), hanem a fáradságos munkát is látnunk kell a kirobbantásában. Ebben a munkában az amerikaiak számos helyi csoporttól kaptak támogatást: tömegmozgalmaktól és elitcsoportoktól egyaránt. Legnagyobb tömegmozgalomként a Bengazi központú Líbiai Iszlám Harci Csoport csatlakozott a tervhez, mint a neve is mutatja erősen vallási megfontolások alapján.
Ami pedig az elitcsoportokat illeti, ott a kormány egyes vezetőiről (mindenekelőtt Musztafa Abdul-Dzsalíl igazságügy miniszter), a hadsereg vezetésének egy részéről és egyes törzsi vezetőkről van szó. Első ránézésre tehát heterogén elemeket láthatunk, de kissé alaposabban megszemlélve, mindegyikük motivációját világosan láthatjuk: Abdul-Dzsalalíl az államfői posztra pályázik, a tisztek a martalékra, a törzsi vezetők pedig a „földjeiken” fekvő olajkutak jövedelméből szeretnének részesedést.
Egy szó, mint száz, a felkelők a média beállításával szemben, kezdetektől jól szervezettek voltak és alapjában véve, mint militáns csoportok tevékenykedtek. Már februárban, a felkelés tüntetéses szakaszában, egyebek mellett, közhivatalokat és rendőrőrsöket gyújtottak fel. Egyebek mellett, elvégre azt se feledjük el, hogy a kínai munkások szállásait sem felejtették el megtámadni és felgyújtani. Különben e csoportok még így sem jelentették a líbiai lakosság többségét, kezdeti megmozdulásaik nagy tömege elsősorban az országban tartózkodó másfél milliós egyiptomi munkavállalói tömeg aktív támogatásának eredménye volt, így azon sem érdemes meglepődnünk, hogy soraikat a felkelők éppúgy ki kellett egészítsék fekete-afrikaiakkal, mint a dezertálásoktól megfogyatkozott kormányerőknek. (Kaddáfi hadseregében valójában nem zsoldosként, hanem önkéntesen szolgálnak fekete-afrikaiak. Többségüket a hála vezette Kaddáfi megsegítésére, cserébe, hogy Líbia korábban segítette országaik függetlenségi háborúit, majd pedig humanitárius és gazdasági segítségnyújtással azok életszínvonalát is igyekezett elviselhetőbbé tenni.) 
 
 
 
 
A líbiai felkelők oldalán küzdő néger – állítólag azt magyarázza, mit is tenne Kaddáfiaval, ha az a kezei közé kerülne.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A fegyveres felkelés kirobbanását, a média úgy állította be, mintha annak előzményei a kormányerők sortüzei, illetve a civil lakosság elleni bombatámadások lettek volna.
Ez azonban hazugság. A rendőri és a katonai objektumok elleni támadások során valóban lőttek az azokat védő rendőrök, katonák, de miképp azt utóbb a legtöbb külföldi tanú is megerősítette, elsősorban nem a tömegre, hanem a levegőbe. (Persze ez nem azt jelenti, hogy a testi épségüket, a számos társukat korábban már meglincselő, Iszlám Harci Csoport tagjaitól ne féltek volna annyira, hogy végszükség esetén közéjük is eresszenek egy-két sorozatot.)
A BOMBÁZÁSOK PEDIG MEG SEM TÖRTÉNETEK!!! Hogy honnan tudjuk ezt biztosan? Hillary Clinton amerikai külügyminisztertől! Clinton az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának 16. ülésszakán, Genfben ismerte be, hogy nemhogy bizonyítéka, de első kézből származó forrása sincs a Pentagonnak a légitámadásokra, így azok „lehet valóban nem történtek meg.”
Egyébiránt, azt, hogy Kaddáfi oldalán is álltak tömegek, a Tripoli Zöld Terén zajló szimpátiatüntetések jól bizonyítják.
 
Szimpátiatüntetés Kaddáfi mellett 1.
 
Szimpátiatüntetés Kaddáfi mellett 2.
 
Szimpátiatüntetés Kaddáfi mellett 3.
 
 Szimpátiatüntetés Kaddáfi mellett 4.
 
Most, hogy ezt is tisztáztuk, tegyük már fel a kérdést: ki is az agresszor? Kaddáfi, aki egész élete munkáját, egy szépen kidolgozott jóléti államot véd, vagy pedig a felkelők, akik odaígérve hazájuk javait Amerikának, véres felkelést robbantottak ki, azért hogy egy szélsőséges iszlám államot hozhassanak létre. (Egyes tévhitekkel szemben az USA jól együtt tud működ szélsőségesen iszlám államokkal – lásd: Szaud-Arábia.)
 
 
 
 
 
 
 
A líbiai felkelés „hős demokratái” 2.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A líbiai felkelés „hős demokratái” 3.
 
 
 
 
 
A líbiai felkelés „hős demokratái” 4.
(Ami szent, az szent…)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A felkelés első eredményei 1. : A csador /helyesebben burka/ viselésének bevezetése.
(Bengaziban a „mártírok fala” előtt sétáló nők – 2011-ben, nők napján.)
 
 A felkelés első eredményei 2. : „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” – A felkelők uralta országrészben, aki nem tűnik elég elszántnak, könnyen pisztolyvégre kerül.
(A líbiai néger kisebbség ellen a felkelők valóságos hajtóvadászatot folytatnak, mindegyikükben tipikus „kaddafista zsoldost” látva.)
 
INTERVENCIÓ
 
 Az intervenció kapcsán, Borisz Jelcin idevágó gondolatait szeretném megosztani a kedves olvasóval:
„Nincs veszélyesebb az emberiségre nézve, mint az az elképzelés, hogy nemzetközi erővel megtorlást gyakoroljunk bármely ország, annak lakói, gazdasága, vagy kultúrája ellen. […] Ha elfogadjuk ezeket a játékszabályokat, a demokratikus értékrend globális válságát kockáztatjuk, mert akkor rövidesen egyetlen ország vagy országcsoport ereje dönt a világon mindenről. Világbékét teremtő gondolkodásmód helyett a világcsendőri diktátorállam lelkülete tárul elénk.”
 
2011.03.18.

1 komment · 2 trackback

Címkék: történelem demokrácia polgárháború európai unió líbia észak afrika sortűz borisz jelcin afrikai unió kadhafi légtérzár kadafi kaddáfi líbiai felkelés amerikai intervenció nemzetközi szankciók nemzeti szuverenitás líbiai sortűz líbiai bombázás bengázi felkelés

Kaddáfi Líbiája - történeti áttekintés

2011.03.06. 22:08 :: zöldkönyvetmagyarországnak

 

Az elmúlt évtizedekben a magyar olvasó csak igen keveset hallhatott Líbiáról, egészen a mostani felkelésig. - Ez egyáltalán nem is lenne furcsállandó, mert bár Líbia nagy ország, de köszönhetően annak, hogy szinte teljesen lakatlan, akár csendes, vidékies pusztaságként is tengethette volna történelmét. De ez nem így történt, ugyanis Muammar al-Kaddáfi vezetésével ez a nép egy szédítő, példaértékű történelmi száguldásba kezdett.
Líbia Kaddáfi alatt jelentéktelen, küszöbrágóan szegény országból az egyik legbefolyásosabb arab állammá, egyszersmind a világ egyik legfejlettebb országává lett. Ennek történetét szeretném megosztani a kedves olvasóval.
 
 Líbia számokban:
Líbia területe: 1.759 ezer km2
Líbia lakossága 1960-ban: 1,5 millió fő
Líbia lakossága 2000-ben: 5,5 millió fő
Sivatagok, félsivatagok területaránya: 85-90%
Városi lakosság létszámaránya: 80-85%
 A független Líbia születése
Ma már meglepő lehet, de Líbia függetlenedésének megállítása nem is múlott olyan sokon. Olaszország a II. világháború után kampányt indított nemzetközi ellenőrzés alá vett területei, legfőképp Líbia (vagy ahogy ők hívták: „a negyedik olasz tengerpart”) visszavételéért. Ennek során hivatkozhattak az akkor még ott élő 200 ezer olaszra, kik a gyéren lakott terület lakosságának kb. 20-30%-át tették ki. Nem sokon múlott, de az ENSZ döntése végül nem az olaszoknak kedvezett: az országot három befolyási övezetre osztó Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kötelezte magát az ország egyesítésére, független kormányzat létrehozására. 1951-ben létre is jött a „független” Líbia, amely azonban a tényleges függetlenségtől még igen távol állt, hisz kormányzatát az egykori megszállók kreálták össze.
Az új államalakulat, a Líbiai Egyesült Királyság uralkodója I. Idrisz lett, aki addig, mint meghatározó vallási vezető töltött be fontos szerepet, a szenussziak emírjeként. (A szenussziakról annyit kell tudni, hogy a líbiai lakosság kb. 1/3-át teszik ki és egy meglehetősen szektás iszlám irányzat, mely leginkább a szaudi vahabitákra (azaz az ottani hivatalos irányzatra) emlékeztet. (Azaz kötelezőnek tartják a csador viselését, hisznek a vallási törvénykezésben – a saríaban, élve-eltemetésestől, mindenestől.)
I. Idrisz, mint az előbbiekből kitűnik eleve a nép csak egy kisebb részét képviselte, s ez az olaszok és a zsidók távozása után (amely a többségi szunnita arabok unszolására nemsoká megtörtént) a sokszínűségében megszűnt ország számára egyre terhesebb lett a személye. - Ez a nagyhatalmaknak éppen a kezükre játszott, hisz a gyenge, hazai támogatás nélküli király csak rájuk támaszkodhatott, amiért cserébe viszont adnia is kellett valamit. Adott is. 1953-ban Britanniával, majd 1954-ban az USA-val is szerződést írt alá, mellyel az ország nemrég felfedezett olajkincseinek minden kitermelési jogát átruházta a két angolszász állam olajvállalataira, továbbá katonai bázisokat adott számukra, engedélyezve haderejük szabadon történő líbiai katonai berendezkedését. Azaz lemondott állama olajjövedelmeiről a bérleti díjakért cserében, melyeket viszont szintén nem a népre, hanem (ahogy az már lenni szokott) saját klikkjének kényeztetésére költött el. Volt ám keleti kényelem!
Az 1968-as forradalmi-hullám azonban elérte Líbiát is. Mint az lenni szokott a forradalmi hullámokkal, ez sem egy általános, egyetemes ideológia mentén folyt, mely bombaként lángra lobbantaná a világát, hanem különböző helyi okokból következően, ideológiailag széttagoltan, úgy terjedve ahogy a szél teszi, mely felszítja a tüzet, ott ahol van hozzá parázs. Azaz az évszámtól függetlenül az egyes országok forradalmai mindig saját, belső okaikból, s nem pedig külföldi hatások miatt robbannak, miképp azt sokan most állítják az arab-forradalmakról.
Idrisz király jó politikusnak bizonyult a kibontakozó krízisben, zsebéből gyorsan előhúzott néhány reformot, hirtelen talált némi szétosztható pénzt, s ezzel ideiglenesen sikerült is lecsillapítania a hőzöngő tömegeket. – De kérdezem én, milyen államférfi az olyan, aki csak akkor hajlandó a népe érdekében tenni, mikor már nincs más választása? Egyértelműen egy utolsó, aljas áruló.
Azt, hogy a király mekkora mértékben károsította meg népét, az értelmesebbekben eddigre már tudatosult, s akik közülük tenni tudtak: a hadsereg fiatal tisztjei; azok tettek is.
1969. szeptember 1.-én Muammar al-Kaddáfi, - vagy, ahogy angol átírásban a nevét a külföld megismerte: Kadhafi - és társai átvették a hatalmat. (Amúgy az al-Káddáfi, illetve a Kadhafi nevek használata hősünk azonosítására enyhén szólva is elhibázott, hisz arab név lévén a név második szava nem családi nevet ad meg, hanem az apja nevét, azaz Kaddáfi valójában a hősünk apja volt, nem pedig maga a hősünk, akinek ugyebár a Muammar a saját neve.)
Muammar al-Kaddáfinak a forradalom alapvető követelésein jócskán túlmutató elképzelései voltak, így nagy lendülettel vetette bele magát az ország átalakításába. Az evidens lépéseket már a kezdet kezdetén kíméletlenül keresztülvitte: kiutasította az országból a brit és az amerikai hadsereg csapatait, a kőolaj és földgázkincs kitermelés állami részesedését növelte, majd pedig államosította az egészet, miképp a közüzemeket is az állam birtokába helyezte át.
Az első lépések szinte azonnal éreztették hatásukat, hisz a katonai közigazgatás és a vallási elnyomás megszűnése oldottabb közhangulatot teremtett, az olajjövedelmekből az állampolgároknak juttatott részesedés és a közüzemi szolgáltatások csökkenő díjai pedig az emberek anyagi helyzetén is javítottak. A hazai kis és közepes vállatok megőrzése okán az értelmiség vállalkozó szellemét és a termelési motiváltságot sem érte csorba.
1969-ben Líbia valóban független állammá vált. Hogy már 18 éve az lett volna? Ugyan már! Egy ország függetlensége soha nem azon múlik, hogy az iskolai atlaszok politikai térképein milyen országnév szerepel, hanem azon, hogy kiknek az érdeke számít elsősorban az adott államban. Líbiát éppen ezért csak 1969-től tekinthetjük függetlennek, hisz csak akkortól vált a líbiaiak érdeke fontosabbá, mint az idegeneké. (Vajon Magyarország mikor jut el végre idáig?)
 
  
Kaddáfi, Líbia erős embere, 30 évvel ezelőtt.
 
Kaddáfi zöld-szocializmusának kezdeti időszaka
Hősünk az evidens reformokat alig több mint egy év alatt véghezvitte, így viszonylag hamar nekiláthatott saját elképzelései valóra váltásának. Elgondolását konkrétan is megfogalmazta, lejegyezve a sajnos kellőképp még nem elhíresült ZÖLD KÖNYVBEN. Elképzeléseinek alapja az volt, hogy egy olyan államot hozzon létre, melyben az emberek kizsákmányolása nem lehetséges, ugyanakkor az egyén szabadsága és önérvényesítő képessége mégis megmarad, miképp a közösség, azaz a nemzet uniformizálódására sem kerül sor, mi több a legfőbb összetartó erő, a nacionalizmus is megmarad. Azaz egy olyan rendszert képzelt el, amely egyaránt antikapitalista és antikommunista, ugyanakkor mindkettő eszme előnyös vonásaiból merít, kiegészítve azt számos új gondolattal, s egy teljesen új, azt hordozni képes államformával (dzsamáhirijja). – A 20. század már sok eszmét megélt, de ezidáig mindegyik csak egy-egy tézist, illetve antitézist volt képes megfogalmazni, s ebben rejlik Kaddáfi eszmerendszerének nagyszerűsége, hogy az végre egy, a korábbi ideológiák zavarosságától, erőszakosságától mentes, nyugodtabb szintézist volt képes megteremteni. (Mindamellett jegyezzük meg az új, korábban még ki nem próbált államforma, a dzsamáhirijja már nem nevezhető ilyen kiforrottnak, bár kétségkívül számos területen az is meghaladja mind a nyugati demokráciák, mind a kommunista pártállam szintjét.)
Ezen kis kitérő után haladjunk tovább az intézkedések ismertetésével:
- Kaddáfi modern szociális rendszert épít ki nyugdíjakkal, táppénzzel, családi támogatással, ingyenes orvosi ellátással, s az állami bevételekből álló járadékkal összekötve.
- Modern hadsereget épített ki, nagyon erős légierővel és légvédelemmel. (Előbbit 1973-ban 114, 2010-re mintegy 450 repülőgép alkotta.) A hadsereg létszáma is nőtt, bár így se lett túl nagy. (20 ezerről 50 ezer fősre nőtt.)
- Állami befektetéssel modern ipart alakított ki (ennek eredményeként tömörül a lakosság a városokba.) Egyébiránt itt jegyzem meg, hogy az állami befektetésű iparfejlesztés, nemcsak hogy versenyképes a magán befektetéses iparfejlesztéssel, hanem kisebb országok esetében kívánatosabb is annál, hisz egy kis országban (mint Líbia, vagy mint Magyarország) csak az állam rendelkezik akkora tőkeerővel, hogy képes legyen magas színvonalon, korszerű nagyipari beruházásokba kezdeni. – És mivel az állam nélkül a nagyipari ágazat innovációja nem lehetséges, így a kisállamok nagyipara az állam gondos gazdaként történő szerepvállalásának hiányában lehetetlenné válik. Innováció hiányában a termelési eredmények már nem növelhetőek, így az ilyen nagyipar természetszerűleg előbb veszteségessé válik, majd tönkremegy. – Ezért e vállalatok folyamatos állami tulajdonlása is indokot.
- Új típusú teljesen ingyenes oktatás került létrehozásra. Ennek lényege az, hogy több tanterv áll a diákok rendelkezésére, így azok már a kezdet kezdetén az érdeklődésüknek megfelelő oktatást választhatnak, így a líbiai tanrendszer elméletileg kiküszöbölte az átaludt órák és a dolgozat után két héttel elfelejtett tanulmányok fölösleges strapáját. Persze ez nem volt olcsó, hisz ez azt jelentett, hogy a tantervek számának megfelelő számú iskolát kellett felépíteni. (Az alsó s középszintű intézmények mellett 3 egyetemet is alapítottak.)
- Ingyenes és korszerű egészségügyi rendszer került kialakításra. – Igaz-e téren Líbia „nem vált önellátóvá”, hisz a magas orvosszám biztosításához a kezdetektől a mai napokig nagyszámú külföldi orvos alkalmazására szorul.
- Általános állampolgári joggá tette a munkához való jogot. (Ezt folyamatosan össze volt hangolva az iparfejlesztéssel és a közberuházásokkal, úgyhogy sikerült megvalósítani azt ráfizetés nélkül.) – „Természetesen” ez teljes foglalkoztatottságot jelenett.
 
A vallási reform
Kaddáfi az elnyomás leküzdéséről és az igazságos kormányzás bevezetéséről alkotott elképzelései eredményeképpen a szunnát (azaz a Mohamed tetteit megörökítő arab népmesegyűjteményt) és a saríát (azaz a vallási törvénykezést) sem volt képes elfogadni, így ezeket egy csapásra eltörölte. Az iszlám hit egyedüli forrásának a Koránt ismerte el, s annak egy kitételéből levezetve –miszerint az interpretáció is lehet jogforrás- arra jutott, hogy polgári igazságszolgáltatást vezet be.
A szunna eltörlése a primitív, babonás vallási magyarázatok kiküszöbölését jelentette. A szunna nélkül modern korunk –a középkor szellemi magasságait idéző– iszlámja számára nem lenne lehetőség sem szélsőséges viselkedésük, sem hímsovinizmusuk igazolására.
Azaz el lehet mondani, hogy ezen „tiszta iszlám” bevezetésével Kaddáfi jelentős vallási reformot is keresztülvitt.
Ez a vallási reform adta meg a nők előrelépésének lehetőségét is, hisz Kaddáfi így már kihirdethette a női egyenjogúságot.
Líbia mai zöld zászlaja, a vallás megreformálása kapcsán került bevezetésre. Azonban Kaddáfi soha nem tartozott a vallási fanatikusok közé, helyén tudta kezelni a vallási hitet. Tudta, hogy a vallás a világképnek csupán egy része, mely az élet meglehetősen kevés gyakorlati momentumában jelenik csak meg, ha az ember nem magyarázza félre. – Líbiában ezért a vallásszabadság megmaradt, Kaddáfit személyes kapcsolataiban sem zavarták soha a vallási különbségek.
A Zöld Könyv esetében és a zöld zászló esetében is a zöld szín elsődleges az életet szimbolizálja, így nem foghatjuk fel egyértelműen csak vallási jelképnek, azaz elvileg bárki, aki hisz az élet szentségében, nyugodtan használhatná azt.
 
A ’70-es évek Líbiája
Fentebbi reformok lényegében mindegyike az 1970-es évek Líbiájához kapcsolódik, de tudnunk kell, hogy ez az évtized nem csak a belső reformok, hanem külpolitika terén is nagyon aktív volt.
Líbia két irányban fejtett ki ebben az évtizedben külpolitikai tevékenységet: délre és keletre.
Délen pénzel és katonai kiképzés biztosításával támogatta a születőben lévő Közép-Afrikai államok függetlenségi harcait. Keleten Nasszer és Szadat egyiptomi elnökökkel és az Arab Liga további 12 országával együttműködve egy, Palesztina felszabadítását, illetve Izrael állam tengerbeszorítását célul kitűző tervbe szállt be.
Mint azt tudjuk az előbbi sikerült – ami később erős pozíciókat biztosított Kaddáfinak Fekete-Afrikában. Az utóbbi, azonban nem: - Bár a líbiai légierő részt vett az „iom-kippuri” háborúban, s 20 ezer gyalogosa is regényes körülmények között, „majdnem odaért”, de végülis a döntő erőt alkotó egyiptomi és szír hadseregek kétszeres fölényük ellenére képtelennek bizonyultak legyőzni a zsidó államot.
Ettől eltekintve Líbia együttműködése Egyiptommal, Szíriával és Szudánnal, más területeken gyümölcsözőnek bizonyult. 1969-ben Líbia is belépette az Egyesült Arab Köztársaságba (ettől még nem veszítette el szuverenitását) majd pedig az azt felváltó, kissé slamposabb, Arab Köztársaságok Szövetségébe.
1977-kulcsfontosságú év Líbia történetében. Kaddáfi annyira kiakadt, amikor Szadat egyiptomi elnök volt oly szemtelen és látogatást tett Tel-Avivban, hogy kilépett az Arab Köztársaságok Szövetségéből, s kezdeményezte Egyiptom kizárását az Arab Ligából. (Sikerrel – Egyiptomot egy év múlva ki is zárták egy időre.)
Kaddáfi következő évben is folytatta az előzőleg megkezdett anticionista kampányt. (A gyengébbek kedvéért: antiszemitának arabokat nem lehet nevezni, mert az araboknak is van szerencséjük szemita »azaz sémi« népnek lenniük.) – Az 1978-as Camp Davidi megállapodást nem volt hajlandó elismerni, azaz nem fogadta el a békét Izraellel. Nem csoda, hisz mindig küzdött az elnyomás ellen, s így nem tűrhette, hogy egy népet kiszorítsanak a saját hazájából. – Ez a döntése azonban a ’80-as évekre nagyon nehéz helyzetbe hozta Líbiát, ugyanis Amerika ekkor döntött úgy, hogy majd móresre tanítja a „zöld ezredest”.
 
A ’80-es évek Líbiája
1977-ben Líbia államformája hivatalosan is dzsamáhirijja lett (szószerinti fordítása: közösséguralom, de sokszor fordítják inkább tömeguralomnak). Mit takar ez? Lényegében semmit, csupán annyit, hogy egy nyolcéves tesztidőszak végeztével kisebb kiigazításokkal a zöld népi szocializmust törvényesítették.
1977-et nem követte további belső fejlődés, fejlesztés egészen a ’90-es évekig, mert az ország komoly külpolitikai válságba került –az Izrael ellenes affér óta az USA egyik legfőbb célpontjának számított.
A döntő amerikai provokációra 1981-ben került sor. 1981-ben az Egyesült Államok a Szidra-öbölbe tervezett hadgyakorlatot –minő baráti gesztust. (Ezt a víztömeget három oldalról a líbiai szárazföld öleli körbe.) Líbia erre azzal felelt, hogy tengeri felségterülete csak a partoktól 200km-e ér véget, úgyhogy annál messzebb tartsák a hadgyakorlatot. A provokátorok azonban természetesen nem engedtek a provokációból. (Hisz ha engedtek volna, akkor nem is lennének azok!) A hadgyakorlatot megtartották, kettő, a part mellett járőröző líbiai gépet pedig lelőttek. Ezt az amerikaiak azzal magyarázták, hogy 12 km-e a partoktól ezentúl nemzetközi felségvíz van, amin túl ők a hadgyakorlatuk alatt azt lőnek le, amit akarnak. (12km! – Ez már korrekt! Közben ők meg ott, azon a tengeren termelhetnek ki olajat, meg lövöldöznek a hadihajóikkal, ahol csak akarnak.)
Kaddáfi azonban úgy döntött ezt nem fogja eltűrni. (Mert akink van tartása és igazságérzete az nem tűrhet el ilyesmit!) Országa védelmében szovjet segítséget kért és kapott. Az amerikai agresszorok ellenében titkos-háborút hirdetett. Ezt a titkos háborút szeparatista szervezetek (pl: IRA, PFSZ) és vállalkozó szellemű kalandorok (pl: Abu Nidal és Carlos a Sakál) által vívták meg, többnyire Európa területén támadva amerikai, brit és izraeli katonai és politikai célpontokat. A műveleteket a nevezett szervezetek, egyének, diverzáns taktikával – azaz, az üsd és fuss, elv alapján– vívták meg, mely módszer számos civil áldozatot követelt. Ezt nyugaton és újabban nálunk is terrorizmusnak nevezik – de azt itt jegyezzük meg, hogy ezek az akciók még mindig jóval precízebbek voltak és kevesebb ártatlan áldozatot követeltek, még összességükben is, mint egyetlen kisebb-szabású amerikai bombatámadás. Ennek fényében fel sem tudom fogni, hogy képesek egyesek azt elhinni az USA-nak, amely állam csak az elmúlt fél évszázadban több mint 8 millió ártatlan civil halálát okozta, hogy a „csúnya gonosz kadhafisták” a rosszfiúk, míg ők pedig a szentek és az igazságosak.
1983-ban a nyugati államok embargót vezettek be Líbia ellen, amellyel az ország elvesztette piacainak döntő részét, így az évtized folyamán GDP-je is visszaesett, mintegy 40%-al. – Azonban ami a lényeg a gazdaságot sikerült a kőolajexport megbénulás ellenére is működésben tartani, s a közellátás sem szenvedett hiányokat.
1986-ban az USA két alkalommal is bombázta Líbiát. Reagan elnök indoklása egyszerű volt: „Kadhafi a Közel-Kelet veszett kutyája. El kell taposni.” Ám az eltaposás nem jött össze, hiába öltek meg több ezer civilt a bombázásokkal, hiába dobtak le annyi bombát a líbiai városokra, amennyit Vietnám óta már nem dobtak sehova, s amennyit nem is fognak egész Irakig. Ebben a bombázásban egyébiránt magyar munkások is megsérültek. Ebben a bombázásban halt meg Kaddáfi fogadott leánya is.
(Líbia egy olaszországi amerikai bázis elleni rakétatámadással felelt a légiterrorra.)
 
A ’90-es évek Líbiája
A ’90-es évek elejére a külpolitikai helyzet enyhülni látszott. Szudánnal ismét szóba került egy arab államközösség megalkotásának gondolata. 1990-re a nyugati szankciókat is sikerült feloldani. Azonban Kaddáfinak ismét előjött az a „rossz tulajdonsága”, hogy nem enged az elveiből, így aztán I. palesztin intifáda idején minden támogatást megadott a PFSZ-nek, ami miatt nyugaton előhalászták a pár évvel korábbi „terrortámadások” nyomozati anyagait, amire hivatkozva 1992-ben ENSZ embargót vezettek be az ország ellen.
Ez az ENSZ embargó persze nem tett jót az olajkivitelnek, de tekintve, hogy a líbiai gazdaság eddigre már „felnőtt”, nem tudott komolyabb károkat okozni. (Az embargó előtt a líbiai bevételnek már „csak” 1/3 része származott az kőolaj és földgáz eladásából.)
1994-ben az ENSZ nemzetközi bírósága döntött az úgynevezett Aozu-sáv hovatartozásáról, a vitatott területet Csádnak adva. Kétségtelen tény, hogy ezen döntésüket nem az objektív igazság diktálta. A területet egy 1935-ben megkötött olasz-francia szerződés adta oda Olasz-Tripolitániának, azaz Líbiának, s a terület 1971-óta de facto líbiai igazgatás alatt állt. Kaddafi mégis elismerte a döntést, hisz ha nem tette volna, akkor adhatta volna vissza az 1976-ban az ENSZ által Líbiának juttatott Tunéziai területeket. (Azok a területek fontosabbak a félsivatagos Csád-menti területeknél.)
A külpolitikai kudarcok Kaddáfit ismét a belső fejlesztések felé fordították: Ezúttal nyugati értelembe véve is „zöld” gondolata támadtak: vissza kell szorítani a sivatagot! Gigászi erőpróba volt ez Líbiának, s méltó tett a forradalmi vezetőtől. A cél nem kevesebb, mint félmillió km2 sivatag visszaszorítása lenne, de ez természetesen nem megy olyan gyorsan. (A Hollandok is csak évszázadok alatt szárították ki tengeröbleiket.) Napjainkig úgy 50-60 ezer km2 terület visszaszerzése sikerült, ezek nagy részén talajmegkötő növények tenyésznek még csak egyelőre, s csak egy kisebb hányaduk áll megművelés alatt, azonban nem nehéz látni, hogy az a kisebb hányad is –magyar viszonylatban- megyényi területeket jelent, amelyek megművelése ma már a legmodernebb eszközökkel folyik. – Kaddáfi pontosan tudatában van annak, hogy az olaj milyen mulandó, ezért is fektette be az állam bevételeinek döntő többségét az iparba, a mezőgazdaságba és az oktatásba. Az eredmény szemmel látható, megtérült.
 
Kaddáfi, Líbia erős embere napjainkban
Az új évezred Líbiája
Kaddáfi, Irak amerikai lerohanása után úgy döntött, látszatengedményeket tesz az agresszoroknak, népe érdekében. Így 2003-ban leállította nem létező atomprogramját. És kommunikációja egyéb külpolitikai tételeiben is enyhített. És ami a legfontosabb: előzetes fegyvervásárlási szerződést írt alá Britanniával. (A szigetországot ezzel érdekelté téve az embargó feloldásában.) Mindezek eredményeként az ENSZ a szankciókat eltörölte.
Emlékezve arra, hogy Kaddáfi mindig is a gyarmatok függetlenségi harcának első embere volt, az afrikai és latin-amerikai országok körében hatalmas népszerűséget szerzett. 2002-ben az Afrikai Unió megszervezése leginkább az ő javaslatai alapján történt meg. 2008-ban az egyik Afrikai össz-törzsi ülésen ezért is adták neki a „királyok királya” tiszteletbeli címet. (Amit ő demokratikus szellemisége miatt nem fogadhatott el.) Következő évben sem véletlenül elnökölte ő az Afrikai Uniót.
Az amerikai és az izraeli világpolitikával azonban a Zöld Könyv írója sehogy sem tudott kibékülni, így egy szövetségi rendszer megszervezését tűzte ki céljául. Az elmúlt másfél évben ennek jegyében kampányolta végig a 3. világ országait, lényegében letéve egy jövendőbeli katonai szövetség, a SATO alapjait – ami Latin-Amerika, Dél-Kelet Európa, Dél-Kelet Ázsia és Afrika országait lenne hivatott összefogni.
Ezen mozgolódása kiváltotta, hogy Amerika ismét megpróbálja eltávolítani az útból. De hogyan, hisz az öreg halhatatlan! –legalábbis a merénylőknek sehogy-sem sikerült megölniük. A bombázások és a nemzetközi embargó szintén nem ártottak a hatalmának. Sőt, még az 1995-ös katonai puccs sem járt sikerrel ellene.
Csak két alternatíva maradt: katonai invázió, vagy lázadás szítása. Jelenleg az utóbbi már zajlik. A külföldi agitáció elérte, hogy azok a líbiai fiatalok, akik a 42 éve regnáló zöld-rendszeren kívül még mást, így az igazi nélkülözést és elnyomást sem tapasztalták meg, elhiggyék, a beduinsátorban élő (igaz nagy beduin sátorban -ez ám a fényűzés!!!) Kaddafi nélkül nekik sokkal jobb lenne. Ehhez jöttek még a sértődött, a szenusszi szektát, vagy a szunnita vallási bíráskodást visszasíró mullahok és ami leginkább fontos, az iszlám szélsőségesek. Elvégre ne feledjük, hogy korunk a világszerte egyre primitívebb hangvételt megütő szélsőséges iszlám reneszánszának kora. A radikális iszlám líbiai szószólói, akik mozgatják a fiatalság egy tekintélyes részét, belehajszolják őket egy olyan polgárháborúba, mely csakis az amerikaiaknak és azok nagyobb kliensállamainak kedvez, hisz bizonyos hogy az olajkutak Kaddáfi bukása esetén az ő kezeikbe vándorolnának, mégha az al-Kaida bázisává válik is ezzel az ország.
Mindenesetre annyit bizton állíthatok, hogy a világ talán az egyik leghatalmasabb gondolkodót vesztené el, egy valódi igazságosztót, ha Kaddáfi rendszerét megdöntenék a hálátlan lázadók –akiket amúgy ő emelt ki a porból .
2011.03.06.

8 komment · 4 trackback

Címkék: történelem usa gondolat iszlám arab terror huba líbia antikapitalizmus antikommunizmus kadhafi zöld könyv egyesült arab köztársaság amerikai bombázás carlos a sakál arab szocaializmus zöld szocializmus gondolat ébresztés