https://data.hu/get/10865791/Zold_Konyv.rar
Az amerikai álom.
„Ha egy hazugságot elég sokszor megismétlünk, akkor azt előbb-utóbb elhiszik.” – Goebbels ezen alapelveit, egykori ellenségei gondolkodás nélkül átvették.
Az orosz hírszerzés előrejelzése szerint áprilisban, nyugati invázió várható Líbiában. – Tekintve, hogy az eddigiekben is beigazolódtak az oroszok ilyetén jellegű előrejelzései, így ezúttal sincs okunk kételkedni az információ hitelességében.
Bizonyára ennek az inváziónak is meglesz a maga casus bellije – ami nem lesz kevésbé demagóg, mint a nyugati sajtó-kommunikáció eddigi Líbiával kapcsolatos megnyilvánulásai. A nyugati, s benne a magyar sajtópropaganda, meglehetősen klisészerű: egy átlagos mai magyar újság líbiai polgárháborúról szóló cikkeiben, szinte ugyanaz áll, mint amit egy átlagos ’50-es évekbeli angol lap közölt a koreai polgárháborúról. E kis írás, éppen ezen unos-untalanul elismételt szóvirágokat szeretné megvizsgálni: megnézi, milyen értelemben használja a nyugat, a demokrácia, szabadság, despotizmus, diktatúra, terrorizmus és népirtás fogalmait, s hogy mit jelentenek azok valójában.
Amerika Béke Nobel-díjas elnöke, háborút visz Líbiába
DEMOKRÁCIA, SZABADSÁG:
Talán a nyugat legáltalánosabb - és ennek köszönhetően - leginkább el is hitt hazugsága: A nyugat demokratikus, míg a világ többi része, persze hogy nem az. Ezt a hazugságot alátámasztják már a kisdiákok oktatása során is: Athén fontos szerepet kap minden történelemkönyvben, miképp a francia-forradalom is megkapja a magáét. – Megkapja, mert ha ezektől elvonatkoztatnánk, megláthatnánk az igazságot: a nyugati rendszerek valójában nem a görög demokrácián nyugszanak, hanem a késő-római zsarnokságon: annak jogrendjét, civilizáltságát vették át. A római/nyugati-jog fő célja nem az ember, hanem a vagyon védelme. A nyugati civilizáltság legfőbb értéke nem az ember, hanem a pénz és a hatalom. Az ezen a jogrenden alapuló „demokrácia”, kezdetektől a tömegek elnyomásának keretét adta. Jogi elvei alapvetően a nagytőkéseknek kedveztek, szemben a tömegekkel és szemben az intézményesült állammal - amennyiben az a tömegek, vagy pedig a nagyobb egész érdekét merik képviselni. (A jobb körülményekért küzdő tömegek és a jobb szándékú uralkodók ezért is nem mozoghattak soha a jogrend adta keretek között.)
A francia forradalom (sokak jó szándéka ellenére) nem változtatott alapvetően a nyugati zsarnokság jellemén. Alapvető hibába esett, mikor a hatalom polarizálásától a hatalom demokratizálódását várta el. Valójában, a monarchia helyett pártalapra helyezett rendszer csupán abban változott, hogy a dinasztikus érdekeknek - az előző száz-kétszáz évben - elért elsőbbsége helyére, a pártokhoz kapcsolódó tőkéscsoportok érdekeit emelte fel. (Tulajdonképpen - igaz új eszközökkel -, de ezzel visszatért a feudalizmus felbomlása előtti állapotokhoz.) A hatalom önkontrolljának kiépítése (azaz a hatalmi ágak szétválasztása) sem jelentett semmiféle előrelépést, csupán a hatalmi struktúra felső kasztját szélesítette ki. - Vagy talán tényleg elhiszi bárki is - aki végiggondolja -, hogy a végrehajtás élén álló kormány valóban független lenne a törvényhozást végző parlamenttől, s nem maga állna annak élén? Vagy bárki is komolyan gondolja, hogy a bíróság ténylegesen független tud lenni, miután működése kereteit és ítélkezési elveit azok a törvények szabják meg, amelyeket a parlament hozott? (A parlament, a parlament élén álló kormány, a kormány mögött álló párt, s a pártot irányító nagytőkések.)
A nyugati demokrácia tehát egy, vagy több - de egymással mindenképpen összefonódó - gazdasági csoport hatalmát jelenti, mely csoportok a pártok szintjéről kormány, majd parlamenti szintre emelt döntésekkel kormányozzák a nyugati világ országait. A rendszer tényleges önkontrol nélküli működik, melyben tulajdonképpen csak a pénz számít, s melyben az emberek csupán statisztikai adatokká zsugorodnak össze. A nyugati demokrácia, jelentős mértékben a színjátszáson alapszik, melybe a népeket is igyekeznek bevonni. A választások - a színjátszás legfőbb momentumai – valójában tét nélküliek, hisz csak olyan politikai formákat engednek indulni, melyek elfogadták a rendszer által előirt szabályokat, gondolkodásmódot. A választási küzdelem nem az ország valódi érdekeinek megfelelő módon dől el; hanem azon áll, hogy melyik pártnak jobb a meggyőzési technikája, melyiknek van több pénze, minél jobb kampányra. (Azaz a választások azt szavatolják, hogy mindig a legtőkeerősebb csoportok kormányozzanak.)
A nyugati „demokrácia”, a maga intézményrendszerével, szorosan társítja a szabadság fogalmát. – Ez a csatolás azonban, még a meglehetősen komoly erőfeszítések ellenére sem állja ki a kritika próbáját. A nyugati demokrácia már eleve, a megfelelő lehetőséget sem biztosítja az emberek számára, a szabadsága megélésére. Anyagi függetlenség nélkül, mely viszont csak a munkához és a munkaeszközökhöz fűződő alanyi jogból fakadhatna, ugyanis elképzelhetetlen a szabadság. A szabadságnak nyitott lehetőségekre van szüksége: Ha az alkalmazott attól kell rettegjen, hogy a főnöke elbocsátja, ha kimondja azt, amit gondol, azt már aligha lehet szabadságnak tekinteni. Ha az ember szólásszabadságának mértékét (azaz a lehetőséges publicitás mértékét) az anyagi lehetőségei határozzák meg, abban az esetben sem beszélhetünk szabadságról. Ha a szabadság a gazdasági és médiahatalom által, vagy annak összefonódása által monopolizálható formában van csak jelen egy társadalomban, az már nem szabadság.
De még azt sem teszik lehetővé, hogy az ember a tágabb értelembe vett személyes szabadságával, azaz a természetes körülmények között biztosított szabadságával éljen. Az úgymond „szabadságjogok”, csupán addig tartanak, amíg az mentes mindenféle cselekvéstől. - Többnyire a szabadság bármiféle olyatén megnyilvánulása, mely a hétköznapok során leginkább megszokottól eltérő, már bűncselekménynek, vagy legalábbis szabálysértésnek minősül. Csak hogy világossá tegyem, hozok egy példát, melynek egy Metón nevű tarentumi görög a főhőse. (Tarentum a mai Taranto, Dél-Olaszországban.)
Matón, köztiszteletben álló polgár volt, bölcsességéről nevezetes férfiú. Némi bohóckodással szerette volna felhívni a figyelmet a közeledő római fenyegetésre, arra, melyet az a szabadságra nézve jelent. A mi derék Metónunk, egy verőfényes napon, magát részegnek tettetve, kiment az utcára, s egy szál hervadt virágkoszorúban és egy hasonlóképp „öltözött” „fuvoláslány” társaságában, hangosan vigadva végigszambázott a városállamon. Polgártársai vele mulattak, hol együtt énekeltek, hol tréfálkoztak az öreggel. Végül Metón abbahagyta a bohóckodást és így szólt: „Tarentumiak! Jól teszitek, ha nem akadályoztok meg senkit abban, hogy tréfálkozzék és jókedvű legyen, amíg teheti. Ha megőrzitek józan eszetek, élvezitek is mindnyájan szabadságotokat…”
Hogy mi ennek a mondandója? – Az, hogy a szabadság természetéből fakadóan sokrétű, annak kiterjedését mégis megragadhatjuk abban a mértékben, mely e példázatban jól megfogható. Azaz, a mi derék Metónunk, egészen addig elment és elmehetett jogai gyakorlásában, míg az a fantáziájából tellett, hisz azzal sem polgártársait, sem pedig a természeti normákat nem sértette meg. – Azaz, bár nem szokásszerűen cselekedett, de nem is lépett túl szabadsága határain, elvégre nem kötekedett, verekedett (azaz nem sértette meg mások szabadságát), nem ártott kirívó mértékben magának (azaz nem károsította meg közösségét) és nem egy „furulyásfiúval” szexualizált, azaz nem fordult szembe a természeti szabályokkal sem. - Tehát betartotta a szabadság szabályait, igaz „csak” annyit és nem többet. Felmerül a kérdés: van-e szabadság abban a rendszerben, amely ezt nem engedi meg? – A válasz egyértelmű: nem, hisz a szabadság, rácsok között már nem szabadság. Hogy Kaddáfi kissé extrém szövegezésű gondolatát is idézzem: „A természetes személy [a valódi demokráciában] szabadon kifejezheti magát, olyannyira hogy még ha bolond módra viselkedik, azt is kifejezésre juttathatja, hogy bolond.”
…Eddig még csak a tettek szabadságáról szóltam, de beszéljünk most a szólásszabadságról is: Tényleg – komolyan? - elmondhatja az átlag nyugati polgár, amit gondol?
A válasz az: hogy igen – de csak amennyiben az megfelel a hivatalosan elvárt gondolkodásmódnak, vagy pedig abszolút érdektelen témában szól. Ám ha szemben áll a hivatalosan elvárttól, akkor az már kap valamilyen bélyeget, ami egészen biztosan hátrányt jelent majd valahol, valamikor az egyén számára, sőt könnyen kerülhet a véleménye büntetőjogi kategóriába is, - mint rágalmazás, uszítás, sőt akár, mint az alkotmányos rend megdöntésére történő felszólítás is. - Összegezve tehát, a szólásszabadság is csak üres frázisnak tűnik egy olyan rendszerben, ahol a rendszernek nem megfelelő gondolkodás, szóbeli, írásbeli megfogalmazását, annak árnyékában kell átgondolni, hogy itt sem kell cselekedni ahhoz semmit, hogy az bűncselekménynek minősüljön.
Cigaretta, whisky és ledér-nő – mint a nyugat vonzóbb arca. A nyugat, a szabadságot a fogyasztói társadalom vonzóbb árucikkeivel igyekszik kiváltani. A nyugati-módi „szabadság” jelképei, valójában függetlenek mind a szabadság hétköznapjaitól, mind a valós szabadságtól, s annak magasabb ideálitól is.
DESPOTIZMUS, DIKTATÚRA:
Legegyszerűbben úgy tudja magát a nyugati zsarnokság legitimizálni, s demokráciaként feltűntetni, hogy ellentétpárt gyárt: ezt az ellentétpárt nevezi diktatúrának, vagy történelmibb szövegkörnyezetben keleti-despotizmusnak.
Valójában már ez a megközelítés is torzít, ugyanis a diktatúra, illetve a despotizmus, nem államforma, csupán hatalomgyakorlási mód, melyhez általában valami egyéb rendszerező gondolat is társul, azaz nem önmagában, a la natúr áll - szemben a nyugati demokráciával, mely önmagába-zártan hatalomgyakorlási forma, államforma, eszmerendszer, mi több, még jogrendszer is, méghozzá mindez egyszerre. (A köztársaság nem értelmezhető államformaként. Ráadásul - a rómaiak óta - Európában gyakorlatilag még nem volt olyan állam, mely ne használta volna magára ezt a formulát. – Még a középkori keresztény királyságok is gyakran viselték ezt, a „köztársaság” elnevezést!)
Mindez nem menti meg a keleti államalakulatokat attól, hogy egybemossák őket, méghozzá olyatén módon, hogy a nyugati államtípus vélt erényeinek ellentétpárjait társítják hozzájuk, azaz: ezek szerint a keleti-államalakulat antidemokratikus, szabadságellenes és persze embertelen…
Ha egy konkrét történelmi példát keresünk a tipikus keleti despotizmusra, akkor bizony nem nagyon fogunk találni, sokkal inkább bizonyos típusúkat kell felismerjünk: indiait, kínait, mongolt, közel-keletit, stb… (Az „orosz despotizmus” valójában félig-meddig nyugati típusú rendszer volt.) Előbbi típusúakon belül, altípusokat és típuskombinációkat is fel kell ismerjünk. De hogy mégis megnézhessünk egy példát, elemezzük mondjuk az Oszmán birodalmat. Alapvetően az Oszmánok állama az iszlám jogrendre épült; a szabadság kereteként, az arab szokásjog által megadott kereteket tartotta mértékadónak, működésében az állami felsőbbség fontos szerepet kapott: a gazdasági javak az állam kezén voltak, amiből az is következezett, hogy nem alakultak ki nagytőkéscsoportok, minek eredményeképpen a törvények alapvetően az embereket és nem a vagyont védelmezték, s civilizáltságukban is fontosabb szerepet kapott az ember, mint a nyugati modellben. Mindemellett a rendszer, persze tagadhatatlanul rendelkezett bizonyos (túlnyomóan nyugaton is jelenlévő) elnyomó tulajdonságokkal, s önfelemésztő internacionalizmusa is komoly veszélyeket rejtett magában. Az Oszmán Birodalom nem volt a szabadság és a demokrácia hona, de az mégis figyelemreméltó, hogy nem engedte polgárai elnyomását, s az azok jóléte feletti gondoskodása is jóval nagyobb prioritással bírt, mint nyugaton. – Megnézhetnénk más modelleket is, de egy-szó mint száz, arra kell jussunk: a keleti rendszerek kevésbé anyagiasak, s ezzel szoros összefüggésben emberségesebbek is a nyugatiaknál.
Azt viszont muszáj kihangsúlyoznunk, hogy ma már nincs olyan államalakulat, melyre rá lehetne fogni, hogy ott kimondottan keleti despotizmus lenne. A keleti despotizmus, ha úgy tetszik, nyugdíjas hatalomgyakorlási formává vált, lekerült a történelem színpadáról, s ma már a keleti államok is a nyugati demokrácia, a szocializmus, vagy netán valamely harmadik-utas ideológia modelljét követik. – Ezzel együtt, vagyis azzal, hogy lemondtak eredeti keleti modelljükről, annak mentalitásbeli attribútumait is túlnyomórészt elvesztették. (Kivétel persze akad pl. többé-kevésbé Japán) Valójában az a keleti-despotizmus, amivel a nyugati embereket riogatják, már nem létezik. (Szaud-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok és Brunei mint kivételek, csak erősítik ezt az állítást.)
Mindezen tények ellenére mondhatjuk azt, hogy: - attól még, hogy keleti despotizmus már nem létezik, diktatúráról még mindig beszélhetünk. Ez így igaz. Diktatúra létezik, mi több, a Földön lényegében mindenhol diktatórikus rendszerek vannak hatalmon. Mert mi is az a diktatúra? Olyan rendszer, ahol egy személy, vagy egy csoport a többség elnyomásával uralkodik. – Hát nem ilyen rendszerben élünk mi magunk is? A diktatúra állammodelljében lehet különböző: kapitalista épp úgy, mint szocialista, vagy batth-szocialista, vagy theokratikus-köztársasági. Mindenesetben, - módszereitől függetlenül, - minden államot, ahol megvalósul az elnyomás, diktatúrának kell tekintenünk. A nyugati demokrácia, önmagán kívül, mindent diktatúrának tekint, s ennek megállapítása során, soha nem az emberek szabadságának mértékét, hanem sokkal inkább az ország parlamentarizmusának ábrázatát, vezetőinek számát hangsúlyozza ki. Pedig a diktatúra, akkor is diktatúra, ha nem egy ember, hanem száz, vagy ötszáz áll az élén; és még akkor is, ha egy baromi nagy ülésterem szolgál mellé színházi díszletül.
A nyugat azonban még az előbbi szemléletmódjában sem következetes, olykor kész egyszemélyi, vagy egy-párti vezetésű államokat (pl. Afganisztán, Grúzia) elismerni demokráciának, miközben más, többpárti parlamentáris rendszereket nem ismer el annak. (pl. Irán, Venezuela.) – Ebből elég egyértelmű következtetést vonhatunk le: a nyugat szerint azok az államok demokratikusak, amelyek egyszersmind nyugat-barátok is.
Amerikai „demokratizálás” a levegőből (Afganisztán)
ÁLLAMI SZUVERENÍTÁS:
Az állami szuverenitás a nacionalizmus lényege – ez az a gondolat, mely véget vetett a dinasztikus államok korának, s amely a népek önrendelkezése révén lehetővé tenné, hogy az egyes népek a számukra legkedvezőbb, lelkületüknek leginkább megfelelő fejlődési utat válasszák.
A nemzeti szuverenitás gondolata, folyamatosan szemben állt az államok-felettiség gondolatával. Az államok felettiség gondolata, a nyugat talán legbrutálisabb vívmánya, melynek címere alatt az ókor, majd az azt követő korok császárai egész népeket írhattak ki, dönthettek rabságba, azok civilizálása, vagy pedig a béke megvédése, a rend helyreállítása ürügyén. S ez az a gondolat, amely később lehetővé tette a gyarmatosítást, s amely ma is lehetővé teszi, hogy különböző nemzetközi szervezetek, a nemzeti konfliktusoktól, a gazdaságtól, a bíráskodáson át, egészen a nemzet lelkületének, gondolkodásának, apróbb rezdüléseinek megszabására tett kísérletig, beleszólhassanak mindenbe.
Az USA megalakulásakor, a nacionalizmus élharcosának számított, de nacionalizmusa túl amorf és alap nélküli volt ahhoz, hogy megmaradjon adott formájában. S amint Amerika urai, nem a farmerek és az ültetvényesek, hanem a dúsgazdag gyárosok, majd az azokat is überelő tőzsdecápák lettek, az amerikai nemzet megszűnt nemzetnek lenni, s a szupracionalizmus (nemzetek felettiség) puszta eszközévé vált. Amerika azonban nem lett új Róma, nem csatolta területéhez a fél-világot, hisz erre az őt vezető – bárminemű nemzeti érzéstől független - pénzügyi köröknek nem volt szüksége; mi több, káros lett volna számukra, hisz addigra a nyugat többi országában is, az ő köreiké lett a vezető szerep. Amerikai expanzióra nem volt semmi szükség, a nemzetközi nagytőke önállóan terjeszkedett. Az USA feladata ebben a nemzetek feletti rendszerben, a terjeszkedő nagytőke rendszerének és további terjeszkedésének a világszínű megóvása lett. Ezzel az USA a világ csendőrjévé vált, azaz a nemzetek, s a társadalmak feletti zsarnokság legfőbb eszközévé.
Mindennek eredményeképp, ma szinte a világ bármely nemzetének, bármely tagja elmondhatná azt, amit Agelaosz aitól küldött mondott, egy össz-hellén értekezleten, nem sokkal a „római szövetség” kihirdetését követően:
„Egykor még imádkozni fogunk az istenekhez, bár adatnék nékünk annyi szabadság, hogy akkor viseljünk háborút és akkor kössünk egymással szövetséget, amikor mi akarjuk, és egyáltalán, mi magunk legyünk urai egymás közti vitás ügyeinknek, a magunk sorsának.”
Takarítás valahol Irakban: „demokratizálása” közben
TERRORIZMUS ÉS NÉPÍRTÁS:
A nyugati hatalom és a média, játszi könnyedséggel nevez bárkit terroristának, aki valahol, a világ végén felrobbant egy amerikai ellenőrzőposztot. A nyugat, s a média, rögtön népirtásról beszél, amint egy háború valahol a világban, nem az ő akarata szerint alakul.
Amiről viszont kevés szó esik: Az Amerikai Egyesült Államok hadereje, a II. világháború óta eltelt, kicsit több mint hatvan esztendőben, 24 független ország ellen intézett saját katonai gépezetét alkalmazva, fegyveres csapást. Ezen háborúk során, hozzávetőlegesen 14-16 millió embert pusztítottak el, amiből a civilek számát 8 és 13 millió közé helyezik a különböző becslések. – Azaz. az úgynevezett „járulékos veszteség”, jócskán meghaladta az „agresszoroknak és a terroristáknak” okozott katonai veszteséget. Amerika ezt az arányt elsősorban az ellenség városainak sorozatos, mindig és minden esetben bekövetkező, válogatás nélküli bombázásával érte el. De tisztogató akciói is hozzájárultak a véres végeredményhez: pl. az ötvenes évek Koreájában, a „kémek és a gyanús személyek mozgásának akadályozását” megcélzó hadművelet keretében, több tízezer, a harcvonal közelében táborozó menekülte, egyszerűen halomra géppuskáztak. (Mára ez már történelmileg bizonyított tény.) Vietnámban is sor került hasonló cselekedetekre a polgári lakosság ellenében, megtorolva a vietkong „terrorcselekményeit”. (A vietnámi mészárlások, a koreaiakkal ellentétben, többnyire még nem bizonyítottak - konkrét felderítésük még mindig vár, az erősebb igazságérzettel megáldott angolszász történészek bátorságára.)
Ám civilek tömeges likvidálására a többi – kéttucatnyi -, „az igazság és a demokrácia védelmében megvívott” háború, szinte mindegyikében sor került. Az amerikai haderő mindig, valamennyi háborúját az ellenséges városok (azaz a civil lakosság) elleni bombatámadásokkal indítja. A „felszabadító” hadműveletek és a „békefenntartás” során is gyakran élt a megtorlás eszközével – s természetesen nem csak a „távoli múltban”, hanem napjainkban is -, minden ellenállást azonnal megtorolt a városok elleni tüzérségi-, vagy légi-bombázásokkal. (Izraeli kollégáik is ugyanezt a gyakorlatot követik.) – Persze az ő meglátásuk szerint ez nem bűnös eljárás, elvégre a nemzetközi jog megengedi az „arányos megtorlást” –, sőt még különösebb megkötéseket sem tartalmaz, s az arányosság mértékét sem határozza meg konkrétan.
Amerika háborús elméletében, fontos szerepet foglal el a civil lakosság elleni katonai terror, ez már az indiánháborúkban, majd pedig a kanadai, aztán a polgárháborúban is fontos szerepet kapott. (Utóbbi háborúban az északi Sherman tábornok, a saját népe ellen is élt a népirtás eszközével «Georgia népét és javait el kell pusztítani, és üvölteni fognak mindenhol, ahol én elhaladok» - mondotta a generális.) De a legkifejezőbbek kétségkívül Persing tábornoknak, a mexikói és az I. világháború amerikai hősének a szavai voltak: "A háborúban pont a minél brutálisabb erőszak a lényeg, anélkül nem is érdemes nekifogni."
Amerika (és a szövetségesei), annak ellenére, hogy nincs sem ország, sem szervezet, mely hozzá hasonló mértékben pusztítana el embertömegeket, önmagát mégis a demokrácia és az igazság bajnokának, a terrorizmus elleni harc vezetőjének állítja be. Saját légi- és szárazföldi- terrorizmusának civil áldozatait, hivatalosan, járulékos veszteségnek titulálja, az ő oldalukon harcoló valódi terroristákat pedig hajlamos gerilláknak, vagy forradalmároknak titulálni.
Egyébiránt a terrorizmus kifejezésének használatával nyugodtan zsonglőrködhetnek, hisz nincs nemzetközileg elfogadott definíciója. Igaz, hogy már a XIX. században, III. Napóleon kezdeményezte egy ilyen megalkotását, de kísérletét nem koronázta siker. Egy 1937-es, szintén sikertelen konferencia után, 1979-ben, végül is sor került egy utolsó, és ugyancsak kudarcba fulladt kísérletre, a terrorizmus meghatározásának ügyében. (Egyébként 1979-ben állapodtak meg arról, hogy a túszejtés, nemzetközi jog által, a továbbiakban már nem elfogadható. – Tegyük hozzá, ha az Egyesült Államok ebbe korábban belemegy, akkor sok vietnámi megmenekült volna, a hosszú és embertelen –olykor kivégzéssel végződő tortúrától.)
Egy szó - mint száz, a terrorizmus fogalmát a média - és a mögötte álló hatalom - abszolút szubjektíven és igazságtalanul használja. - Ezzel nem azt állítom, hogy ne lennének az amerikaiak és a szövetségeseik ellen küzdők között is tényleges terroristák, de azt igen, hogy a terrorizmus frázisa legtöbbször csak eltakarja az igazi terroristát, tudniillik azt, aki folyamatosan, mindenkit, aki ellen erőszakosan akar fellépni, terrorizmussal illetve népirtással vádol meg, hogy „jogalapot” biztosítson a maga agressziójához.
2011.03.30.
